„Kezdetben volt az Ige (a Szó), és az Ige (a Szó) Istennél volt, és Isten volt az Ige (a Szó). … És az Ige (a Szó) testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”

Jn 1,1.14

De tényleg hogy vagy? – kérdezte tőlem valaki a minap, de megkerültem a választ. Az igazság az, hogy nagyon kevés olyan ember van, akivel ennyire őszinte akarnék lenni. Azok viszont, akikkel meg tudnám osztani a mélységeket, most épp kimerítő heteket élnek. Képességeik határát feszegetik, s szükségük van valakire, akinek kiönthetik a gondjaikat. Nyitott kézzel fogadtam szavaikat, aggodalmaikat, igényeiket. Amíg a kezem és a szívem el nem nehezült.

Kimerített, hogy mind csak befogadom mások gondjait, s én magam nem nyílhatok meg. Értettem, hogy most nem képesek rám figyelni. De órákon át csak hallgatni másokat – nem voltam biztos benne, hogy én alkalmas vagyok-e még rá.

A sors iróniája, hogy a nevem jelentése: „meghallgató”. Kettős irónia, hogy az elmúlt évi életigém ez volt: „és aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25b). De nem tudtam több szót befogadni egy pereméig megtelt lélekbe. És nem tudtam felüdíteni mást, mert magam is ki voltam száradva.

Teljesen teli voltam, és egyben teljesen üres.

Így hát önző módon kiszálltam saját épségem megóvására hivatkozva; visszavonultam önmagamba, távol a fájdalomtól, gondoktól, problémáktól elnehezült szavaiktól.

Távolságot tartottam minden szótól.

Mígnem rám talált a Szó, nyitott tenyérrel, amelyre elfért kimerült lelkem, a barátaim gondja-baja, és egész sérült világunk.

Belemerültem a Szóba, a határtalan medencébe, ahol az én szavaim is pihentek. Kimondta a négy szót, amire úgy áhított a lelkem: „De tényleg hogy vagy?”

Kimerült vagyok. „Én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” Ézs 41,10b

Egyedül érzem magam. „Bizony mondom, én veled vagyok a világ végezetéig.” (Mt 28,20b)

Elfáradtam. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Mt 11,28

Én kiöntöttem, Ő betöltött. Apály és dagály, mely az óceánok mozgásánál is természetesebb. A lelkemnek az Ő szavaira volt szüksége; Rá volt szüksége: a Szóra.

A közösséget Isten adja. De a barátok és a család képessége a támogatásra apad és dagad. Azért igényli annyira lelkünk az Úr barátságát. (Lélegezd be jó mélyen ezt az örömteli valóságot: Isten barátai vagyunk.) Barátok vagyunk a soha nem változó természetű Szóval, Jézussal.

Vegyük hát nyitott tenyerét, amit felénk nyújt, hogy átvegye gondjainkat, barátaink, szeretteink gondjait. Azután kézen fogva tegyünk egy sétát az Igében. Mondjuk ki őszinte válaszainkat, és szívjuk magunkba az Írás mezejének frissítő levegőjét. Felüdülés vár ránk. Ő már feltette a kérdést: „De tényleg hogy vagy?”

Uram, köszönöm, hogy Te sosem változol. Köszönöm, hogy meghallgatsz, és figyelsz rám. Köszönöm, hogy hűséges barátom vagy. Ámen.