„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket." 

1Pét 2,9

Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok.

A múltból itt maradt árnyak, melyek üldöztek éveken, évtizedeken át. A múlt, mely fogva tartott, és nem engedte, hogy egészen Isten szeretetének világosságában éljek.

Féltem, mikor ránéztem a konyhában a padlóhoz vágott forró spagettivel telt tányérra. Féltem, mikor a falon csattantak az odahajított székek. Féltem, mikor apám neki akart rontani anyámnak, de elvesztette egyensúlyát, és lezuhant a földre.

Úgy éreztem, elárultak, mikor részeg apám felültetett egy lóra nyereg és kengyel nélkül, aztán rácsapott az ostorral, s az vágtázni kezdett. Úgy éreztem, elárultak, mikor hallottam harsány nevetését, ahogy barátaival mulattak rajtam, mert lerepültem a lóról, neki a tüskés drótkerítésnek.

Úgy éreztem, eldobtak, nem kellek, mikor apám a nevemet s a születési adataimat is rosszul töltötte ki a válási papírokon. Eldobottnak éreztem magam valahányszor nem fizette ki a tartásdíjat. Nem kellettem, mert múltak az évek látogatások, telefonhívások, ölelések, születésnapi ajándékok nélkül.

Úgy éreztem, nem szeretnek, értéktelen vagyok, valahányszor nem tartotta be egy ígéretét – hogy meglátogat, felhív, eljön a ballagásomra, fizeti a kollégiumot.

Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok. Szavak, érzelmek melyeket hagytam, hogy meghatározzanak, hogy árnyékot vessenek rám egészen az elmúlt évig.

Lelkészünk néhány prédikációja közben és egyik barátnőm édesapjának halála után úgy éreztem, Isten felteszi a kérdést: Mit éreznél, és mit tennél, ha megtudnád, hogy édesapád ma meg fog halni?

Nem volt válaszom a kérdésre. Nem tudtam, és nem is gondolkoztam rajta, hogy szeretem-e apámat, még kevésbé, hogy ő szeret-e engem. Tizenöt éve láttam utoljára.

Ugyanebben az időszakban Isten két szóval szembesített: döntés és elfogadás.

Dönthettem, és én döntöttem. Isten unszolásának engedve 2011. július 1-én meglátogattam apámat, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, annak, aki.

Ezzel, életemben először, képes voltam elfogadni a múltamat. Isten megmutatta, hogy nem tudom megváltoztatni sem apámat, sem a múltamat, de az rajtam áll, hogy kilépek-e az árnyékból, amit az életemre vetnek.

Egyik első dolog, amit tettem az elfogadás után, hogy imádkoztam apámért. Mikor elkezdtem imádkozni érte, mikor úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki, a sötét árnyak, múltam árnyai oszladozni kezdtek.

Isten azután rámutatott, hogy rajtam áll még valami más is: eldönthetem, hogy hiszem-e, hogy Ő Az, akinek mondja magát. Eldönthetem, hogy hiszek-e az ígéreteiben; elhiszem-e, hogy olyan értékes vagyok, akiért érdemes volt meghalni. Rajtam áll, hogy hagyjam, töltsön el örömmel; hogy hagyjam, hogy az Édesapám legyen; hogy biztonságban éljek feltétel nélküli szeretetében.

El kellett határoznom, hogy kilépek a kételyek, a legyőzöttség árnyékából, és az Ő igazságának világosságában élek ezentúl.

Több mint egy éve kezdtem megélni ezeket a változásokat. És még mindig meg kell hoznom ezeket a döntéseket a nap 24 órájában, a hét minden napján. Nemcsak vasárnap. Nemcsak reggel, amikor indul a napom. Folyamatosan döntenem kell.

Így hát minden reggel azzal kezdem a napot, hogy elhatározom: hiszem, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Úgy döntök, hogy hiszem, hogy jobban szeret, mint ahogy bárki szeret vagy szerethet, hogy imádkozom édesapámért, hogy elengedem jogosnak tűnő haragomat.

Vannak napok, vannak percek, amikor nem hozunk jó döntéseket. De ha igen, akkor úgy élhetünk, ahogy a választott néphez illik, akik vagyunk. Isten gyermekeiként, akik hálásak, és dicsőítik az Urat, mert kihozta őket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára.

Uram, köszönöm Neked igazságodat, mely felszabadít. Köszönöm, hogy kihívtál a sötétségből a Te világosságodra. Jézus nevében, Ámen.