Mi a logikus istentisztelet? Ha nemcsak templomba megyünk, hanem a templomba hozzuk a templomunkat. Ebbe a szomorú világba legalább mi keresztények vigyük bele a bizalmat, a hitet, a reménységet, annak ellenére, hogy. Mert ez a hit! Nem arra néz ami van, hanem arra, Aki van. Aki megtartott bennünket, nagyon nehéz időkben, élet és halál mezsgyéjén.  Az elmúlt héten meglátogattam egy kedves öreg barátomat, egy szerzetes lelkészt. Sok személyes probléma mellett egyházaink dolgai is előjöttek; a római katolikus egyház élete is meg a mienk is. Abban tökéletes ökumenével egyetértettünk, hogy nem azért üres sok templom, mert olyan idők vannak, hogy nem szabadna templomba járni. Megállapítottuk, hogy azokban a nagyon nehéz rákosi vagy sztálini időkben ahogy­ mostanában szokták írni, mondani többen voltunk egy-egy istentiszteleten. Van egy-két jó igehirdető, ott megtelik a templom. Van egy pár szép katolikus templom, ahol nagyszerű a liturgia, ott megtelik a templom, más helyütt fogy. Megállapítottuk, hogy nem külső okok miatt fogyunk, hanem valahol mibennünk van a hiba. Mibennünk, homo christiánusokban. És nem a homo sapiensben, akiket nem nagyon érdekel, hogy járunk-e vagy sem a templomokba.  A beszélgetés után néhány nappal a Római levél 12. fejezete következett a napi Igében és három sajátos üzenetet kaptam.  Az első: “Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda tes­teteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1) Ehhez az Igéhez társul egy másik: “Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lévő Szentlélek temploma…?” (1Kor 6,19/a)  Azt mondja Pál, hogy szánjátok oda a testeteket: okos istentiszteletként “és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, neki tetsző és tökéletes.” (12,2)  Erről beszéltünk, vergődtünk, két különböző fe­lekezet lelkésze! Alapvető baj van: eljövünk a templomba, és aztán kimegyünk a templomból. Hozzuk a testünket, aztán visszük a testünket, talán még a lelkünket is. De pl. odaszánjuk-e egy istentiszteleten nagyon félve mondom a figyelmünket? Nem tudom, hogy akadna-e egy olyan vallás-szociológus, aki meg merné kérdezni a templomból kijövőktől: Tessék mondani, mi volt a lényege a mai prédikációnak? Félek, hogy kiderülne: csak testünket szántuk oda bizonyos fokig Szabolcsban így mondják: templomoz­tunk; a katolikusok pedig: eleget tettünk a kötelező vasárnapi miselátogatásnak. De mit szánunk oda? Csak ott vagyunk vagy oda is figyelünk?  Ülünk, ülünk és mintha valami retesz volna a fe­jünkben. Itt pedig azt mondja Pál: az értelmeteket is. Hát hogyan újítsa meg az Ige az értelmet, ha nem is hat el az értelméig? Valaki egy nagyon fáradt ember egyszer azt mondta: Állandóan kimerült vagyok, de mindig elmegyek a templomba. Mostanában annak az igehirdetőnek örülök, aki lassabban beszél, mert utána mondom a szavakat és így koncentrálni tudok. Volt, aki így nyilatkozott: Jegyzetelek, hogy ki ne essek a gondolatmenetből. Hogy legalább egy üzenetet hazavigyek.  A mai Ige üzenete az, hogy miközben bemegyünk, bevisszük-e a templomba a mi templomunkat és ott ezt a templomot föltöltjük-e? E föltöltődésre odaszánjuk-e figyelmünket, időnket, koncentráló képességünket; hazavisszük-e ezt a megtisztított templo­mot. És van-e valami üzenet, amit az ebédelő asztalnál esetleg párunknak, gyermekeinknek le tudunk tenni? Vagy mintha moziból jöttünk volna, szó nem esik a töltekezésünkről? Vagy egyáltalán elfelejtettük, hogy egész idő alatt miről is volt szó? Tragikus skizofrénia, lelki hasadás ez: van templom (ide hozzuk a testünket). Van egy hétfőtől szombatig való életünk, és van egy vasárnapoló istentiszteletünk, amin részt is ve­szünk és akkor minden készen van.  Föltűnt nekem valami, ami eddig elkerülte a figyelme­met: “A nekem adatott kegyelem által mondom tehát kö­zöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róm 12,3). Mert rendszerint ezt szoktuk hangsúlyozni egymásnak: Nehogy valaki többre gondolja magát, mint amennyi! Igen, így van, de folytatódik: mint amennyire gondolnia kell. Erre nem figyelünk. Van két alapvető keresztény hibánk: olykor egy-egy Igének csak az egyik felére tesszük a hangsúlyt. Komoly, hívő testvéreink nagyon erősen hangsúlyozzák; nehogy többre gondold magad! Így lesz egy csomó komoly, hívő ember, kis közösségekbe zsugorítva. Állandóan lenyomják. Tudod mi vagy? Senki, semmi, nulla vagy, ez vagy, az vagy; és sajnos, a lélektani törvények értelmében olyanok is leszünk. E miatt a szuggesztió miatt.  Mit mond Pál? Valóban igaz, ne gondoljuk magunkat többre, mint illik, mint amennyire gondolnunk kell. Tehát két véglet között kell megtalálni a homo christiánusnak a magatartását az Úrban. Hogy többre ne értékelje magát mint amennyire kell. Tehát a három talentumos ember ne hangsúlyozza, hogy öttalentumos! De a kéttalentumos ember öntudatosan higgye, tudja, hogy neki igenis van két talentuma! És erre gondolnia kell! Együtt igaz ez - így mondja Pál; “Ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell” Többnek ne, de amennyinek kell, annyinak igen. Igenis van hívó keresztény éntudat, öntudat.  Egy komoly, művelt, hívő, fiatal hölgy azt mondta egyszer nekem: “Mégsem megyek XY-hoz feleségül, mert lefelé nivellálódnék.” Fölmérte: és igaza volt. Ő többet ért, mint akihez hozzá kötötte volna az életét. És a házasságlélektan szerint a dolgok lefelé folynak. Ha egy kanárit és egy verebet egy kalickába zárnak, akkor nem a veréb tanul meg énekelni, hanem a kanári fog csipogni. Ez a házasságban is így van. És boldog voltam, hogy ez a fiatal hölgy ezt fölmérte. Hitben! Az ő talentumait, az ő hitét, az ő értékeit, és a másikét. Erre való a jegyesség! Erre való az együtt járási idő, hogy föl lehessen ezt mérni. Hogy ne úgy ugorjon be két ember a házasságba, mint egy kártyapartiba, amit akármikor abba lehet hagyni.  A homo christiánus pedig, akinek a teste a Szentlélek temploma, ne értékelje túl magát, de le sem, mert akkor kisebbrendűségi érzésben fog szenvedni egy életen át; becsülje meg magát, illetve azokat a talentumokat, amelyeket Istentől kapott, és használja ezeket. Használja föl, használja el, Isten dicsőségére és embertársai hasznára. Mert aki szüntelen túlértéke­li magát, az megalomániás, nagyzoló, fölfújt béka lesz. Egy nagy luftballon, amit ki lehet szúrni.  Hívő keresztény körökben sokszor találkozom összenyomott, összepréselt keresztény emberekkel, akik szüntelen leértékelik, lenézik magukat, akik belebetegszenek semmiségük érzésébe, pedig nem semmi emberek; valakik! Csak beléjük beszélik, hogy senkik. Hogy lehet ilyet mondani, amikor Isten Jézus Krisztust adta ezekért a “senkikért”, a két talentumosokért, az egy talentumosokért, nem csak az öt talentumosokért!  Merem állítani, nincs keservesebb dolog, mint az állandó kisebbrendűségi komplexus: mi vagyok én, senki, semmit nem érek. Hát legyen az ő hite szerint? Hadd merjem mondani: nem!!! Nem akárkik ők! Istennek szentséges szent templomaik. A Szentlélek temploma az egy talentumos, a három talentumos és az öt talentumos ember, aki behozhatja a testét, a tes­tének templomát, föltöltekezhet ott és kiviheti a világba, hogy az a templom legyen egy kis világító to­rony és hegyen épített város.  “Mivel pedig a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink (karizmáink) vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás (azaz igehirdetés) adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk…” (Róm 12,6)  Sok kedves lélek van, aki tud tanítani. Néha csak egy mondattal, de ez is elég. Néha egy mondat több mint sok mondat. A buzdító az buzdítson. Az adakozó egyszerűségben adja idejét, pénzét, amije van, egyszerűen, szó nélkül, hogy ne tudja az ő jobb keze, mit csinál a bal. Ez is karizma! - Sok kedves elöljáróm volt, akikre nagyon szívesen gondolok vissza. Esperesek, püspökök, akiktől sokat tanulhattam, akikre ha gondolok, meleg lesz a szívem, mert nem csak egyház kormányzók voltak, hanem lelkigondozók is. Kedves, komoly atyáim az Úrban.  S most jön utoljára, de nem utolsó sorban: a jó­kedv mint lelki ajándék. Észrevettük már, hogy a humor, a derű, a jókedv, az is kegyelmi ajándék? Az elöljáró igyekezzék, hogy vezesse az egyházat. A könyörülő pedig jókedvű legyen; könyörüljön a másikon a jó kedvével, a humorával, a derűjével, a “…buz­dító a buzdításban, az adakozó egyszeriségben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel” (Róm 12,8).  Egy kedves katolikus atyámfiától hallottam, hogy valahonnan Közép-Afrikából fekete hívő katoli­kus fiatalok jöttek és részt vettek az ifjúsági táborukon. A magyar fiatalok nagy tömjénfüstös áhítattal ül­dögéltek a templomban, szent énekeket énekeltek, amikor berobbant az a húsz-huszonöt afrikai ember. Elkezdtek énekelni, tapsolni, vidáman, az egyik fölperdült, azt mondta, hogy most jókedve van, mert a szíve tele van a Szentlélekkel. A mieink csak néztek: mi ez? Hát a jókedv. A vidámság! A derű! Az öröm!  Merjünk csak visszagondolni, mi történt pün­kösdkor. Beteltek örömmel és Szentlélekkel. Milyen furcsa, előbb jön az öröm, aztán a Szentlélek! Lehetséges, hogy nincs bennünk Szentlélek, és azért nincs örömünk, vagy levált az öröm a Szentlélekről? Miért va­gyunk olyan savanyú keresztények? Miért vagyunk olyan kedvetlenek? Az az igazi hívő, aki mindig szomorkodik? Nem! - Hogyan mondja Jézus? “Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen” (Jn 15,11). Miért beszélt Jézus? Hogy örömünk legyen, és az örömünk beteljék! Nem azt mondja: mindig szomorú képet vágja­tok, és lehetőleg minél savanyúbb és örömtelenebb keresztények legyetek. Nem ezt mondja Jézus!  Délután ültem a kertben és gyönyörködtem a legkisebb unokámban, ott játszott előttem a füvön ez a hatéves kislány, és egyszer csak valamiért csilingelő­en, teli torokból elkezdett kacagni. De úgy, hogy szinte a könnyei is csorogtak. Bizony irigykedtem az unokámra. Istenem, ha én így tudnék kacagni! De a végén már együtt nevettem vele, mert nem lehetett nem nevetni. S akkor megértettem Jézus szavait: Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek. Akik még tudnak örülni. Mert van apjuk, anyjuk, családjuk. Valaminek a tenyerén érzik magukat: fészekmelegben. Biztonságban!  Hát mi csak azt látjuk, mi történik körülöttünk? Fölöttünk, bennünk nem? Hát üres ez a Szentlélek temploma? Üresen visszük ki a nagytemplomból a kistemplomot? Hiszen csak kérni kell. Azt mondja az Írás: Aki kéri, annak adja zokszó nélkül, minden további nélkül. “Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyer­mekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lk 11,13). Kérjük és kapjuk és köszönjük meg tüstént.  Három egyszerű üzenet: szeretném most belevésni a szívetekbe!  1) Mi a logikus istentisztelet? Ha nemcsak templomba megyünk, hanem a templomba hozzuk a temp­lomunkat. Ebbe a szomorú világba legalább mi ke­resztények vigyük bele a bizalmat, a hitet, a remény­séget, annak ellenére, hogy. Mert ez a hit! Nem arra néz ami van, hanem arra, Aki van. Aki megtartott bennünket, nagyon nehéz időkben, élet és halál mezsgyéjén.  2) Ne gondolja magát senki többnek a másiknál. De kevesebbnek sem. Ami talentumot Isten neki adott, azt igen is használja. Ne legyen zsugorított méretre szabott homo christianus.  3) A derű: a könyörülő jókedv, mint Isten ajándéka! A mosoly, a humor, amit vigyünk magunkkal a kisgyerek örömével, kacagásával, derűjével. Ha pedig most tele vagyunk keserűséggel, bánattal, vagy éppen a depresszió peremén vagyunk kérjük a Szentlelket, hogy jókedvvel, derűsen mehessünk tovább; és min­denki azzal a karizmával távozhasson, amit Istentől ajándékba kapott.