A második világháború idején Gyökössy Endre lelkész családjával a lakásuk alatt lévő alagsorban talált
védelmet a bombázások idején. Akkoriban nem volt ajánlatos már alkonyatkor sem az utcán járni.
Egy kis élelmiszerért az embert meg is ölhették. Egyik este Szabó néni állt az alagsor keskeny bejáratánál.
– Áldás, békesség! – köszöntötte a családot.
– Hogy kerül ide, Szabó néni? – riadozott a lelkész felesége.
– Hogy mert ilyen késő délután elindulni? – reccsent rá a lelkész,
tisztes köszönés helyett. De Szabó néni csak állt, kezében lábaskával – és mosolygott.
– Még be sem hívnak? Hoztam egy kis spenótot a lánykáknak – mondta
olyan természetesen, mintha csak a fejük felett lévő lakás konyhájából hozta volna.
(A lelkésznek két kislánya volt, akik már pár napja csak nagyon keveset ettek.)
Természetesen elfogadták a spenótot, de a meghatottságtól elfelejtették megkérdezni,
honnan szerezte azt Szabó néni. Míg a lányok ettek, afelől faggatta a házaspár a nénit, hogyan élte át a
tél-tavaszi árvizet a Váci úton, néhány száz méterre a Dunától, amely a felrobbantott hidaknál a
feltorlódott jégtáblák miatt akkor egész Újpestet elöntötte.
– A padláson – válaszolt és nevetett. Édesen tudott önmaga felett derülni.
– De hát azt a területet kiürítették – mondták szinte egyszerre.
– Én elbújtam, és vigyáztam a motyónkra, ezért nem raboltak ki – és nevetett és nevetett.
Majd benyúlt sokredőjű ruhája valamelyik titokzatos zsebébe, és kilenc szem kockacukrot
rakosgatott ki az asztalra.
– A kislányoknak – mondta –, most csak ennyi akadt, de ha tudok, szerzek még.
Egyszer a lelkész megjegyezte:
– Szabó néniék is szűkölködnek, miért teszi ezt?
– Nem esne jól magunknak enni. – Így mondta: magunknak enni.
Gyökössy Endre (1913-1997), református lelkész, pszichológus, egyházi író, költő.
Kommentáld!