Nevetve mesélte valaki, hogy beutalták egy vidéki üdülőbe, s egyik hajnalon nagy jajgatásra ébredtek. Lesiettek a kertbe, ahonnan a jajgatás hallatszott. Az eléjük táruló kép tragikomikusan festett.

Két atyafi kimaradt , és éjjel alaposan felönthettek a garatra. Hazajövet zárva találták az ajtót. Az egyik szépen leült a kertajtó küszöbére, és búsan nekidőlve az ajtónak bóbiskolt.

A másik azonban megpróbálkozott a kerítés megmászásával. Fel is jutott a tetejére, de a rajta levő szögekbe beleakadt, s úgy találták: szögön lógva, jajgatva. A derültségre igazán az adott okot, hogy a kertajtó mellett, a drótkerítésen, néhány méterrel arrébb nagy lyuk tátongott, amelyhez meglehetősen kitaposott út vezetett!

A helyzetet az tette tragikomikussá, hogy néhány méterre a szabad ki-bejárástól az egyik ember bénán üldögélt, és várta a dolgok jobbrafordulását, a másik szögön függve jajgatott: valaki majd csak megkönyörül rajta. Az élet sokkal többször teremt ilyen helyzetet, mint első pillanatban gondolnánk!

Alig van szomorúbb látvány, mint a szélütött ember. Tegnap még vidáman és tetterősen járt-kelt, dolgozott közöttünk - s egyszer csak ott állunk az ágyánál: nyelve nehezen forog, szeme riadtan és segítséget kérően repdes. Tagjai ólomnehezek. Terhe önmagának és nemegyszer környezetének. +Szegény, szegény" - mondogatjuk kifelé jövet, és egy pillanatra talán eszünkbe jut, hogy hálát adjunk ép tagjainkért.

De nemcsak szélütött testek vannak, vannak szélütött életek is! Szélütött lelkek, akik előtt valahol, valamikor becsapódott az élet ajtaja, és ők azóta is ott üldögélnek a küszöbén, szinte szélütötten, mint koldusok a templom lépcsőjén. Számukra a helyzet valóban tragikus - de mások számára nemegyszer komikus látványt nyújtanak. 

Mert jó, ha tudjuk, az élet törvény az, hogy amit én mártírkoronának érzek a fejemen, azt lehet, hogy más csörgősipkának látja. Minél tovább nézi, minél többször felhívom rá a figyelmét: annál inkább! Nem kis problémája ez életünknek! A szélütött életek, lelkek számára nincs elfektető kórház, ők itt feküsznek bénultan közöttünk. Vagy talán - bennünk? 

Egy fiatalember kisgyermekkora óta arról álmodozik, azért tanul, hogy majd bekerül az egyetemre, és az lesz, ami lenni akar, mióta az eszét bírja. És jön az elutasító végzés. "Hely hiányában...." stb. Akkor összeomlik egy becsapódott egyetemi ajtó előtt, ott van szélütötten, bénán, tragikusan, fiatalon. Képtelen összeszedni magát, és továbblépni, csak egy kis lépést is.....

Valaki egy fél életen át diplomákat gyűjt, tudósnak, nagy embernek készül, s végül is kap egy ötödrendű, beosztott állást, ahol a főnökei a fiai lehetnének, ráadásul még nevetgélnek is nagy műveltségén,  és ő egyre bénultabban ül aktái felett, élete becsapódott ajtaja előtt: egy kopott íróasztalnál.

Egy kedves fiatal lány boldogságról és hozzá illő párról, családi otthonról és mosolygós gyermekekről álmodik. Valahogy mindez elmarad, telik az idő, tíz év, húsz év, s egyszer csak azt veszi észre, hogy becsapódott előtte az élete ajtaja, és ő megkeseredve, felsebezve maradt az ajtó előtt.

 Más valaki ideális házasságról álmodik, és minden úgyis kezdődik, ám jön egy furcsa, keserű nap, amikor a párja valami gyilkos-durva szót mond neki. Minden összeomlik benne, ő függve marad életének ezen a pillanatán, és úgy érzi, így kell leélnie életét, boldogsága bezárult ajtaja előtt.

Valaki mindent gyermekébe álmodott bele: neki nem sikerült, nem baj, majd a gyermeke! Koplal, kuporgat, mindent megvon magától, hogy belőle különb embert faragjon, és egyszer csak ráillik az örök Madáchi-igazság az ő gyermekére is: " Minden gyermek Messiásnak születik, csak később válik a szokott pimasszá." Becsapódik az ajtó, ő leomlik a küszöbére, és bénult élettel ott vegetál. Nem is él már igazán, csak éppen van. 

Vidáman és lelkesen éli valaki életét, minden adott, hogy vidám és boldog legyen. Ám jön a nagy vihar, elsodorja vagyonkáját, megváltoztatja körülményeit, és már 15 éve ül egy becsapódott ajtó előtt: mint az élet szélütöttje, bénán, könnyesen és tehetetlenül. 

Hányan ülnek, üldögélnek így a temetők padjain: fennakadva egy koporsószögön, sírdogálva, szinte szélütötten. Mellettük rohan az élet, és nem látnak senkit és semmit. Az élet szélütöttjei mind-mind úgy érzik, hogy őket becsapta az élet - és Isten is! Vajon becsapta-e? 

Valóban történt valami: becsapódott EGY ajtó! Egyetlenegy ajtó csapódott be, de nem az élet! Mert Isten gyakran becsap előttünk egy ajtót, de az élettel nem csap be bennünket. Senkit! Hiszen Atyánk Ő a Jézus Krisztusban, nem pedig kegyetlen Végzet - Isten! 

A tragikus, sőt tragikomikus baj az, hogy bénultságunkban nem vesszük észre: a becsapott ajtó mellett, talán nem is messze, szép kerek nyílás van a falon, amelyik éppen ránk vár! Rosszul reagálunk az ajtó becsapására, megbénulunk vagy fennakadva siránkozunk, s előbb-utóbb idegkezeltek leszünk. 

Gondoljunk néhány bibliai történetre:

Milyen nagy dördüléssel csapta be Isten Ábrahám előtt Ur városának ajtaját: kiküldi onnan, még azt sem mondja meg neki, merre menjen! De Ábrahám nem ül le sírdogálni, hanem elindul, és végigvándorolja az életét a családjával. Megy-megy mindaddig, míg rá nem talál a Nyitott Ajtóra! Arra a helyre, ahová Isten küldi.

 Hogyan csapódik be József előtt a szülői ház ajtaja, amikor testvérei eladják rabszolgának! Putifáré is, majd a börtönajtó is! De József nem omlik össze, és nem akad fenn még a börtön falának szögén sem: s végül egy nyitott ajtón át megtalálja a helyét, és egyszer így beszél testvéreinek a becsapott ajtókról: "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt..." (1. Móz. 50:20/a) 

Hogyan csapódnak be egymás után Pál apostol előtt a kis-ázsiai misszió kapui: "....a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét...próbálták, de nem engedte..." (Ap. Csel.16:6-7) Vajon Pál összeomlik, panaszkodva azt mondja: "Úgy látszik, szolgálataim és lehetőségeim végére értem..." Nem, még álmában is nyitott kaput lát: "Egy éjjel látomás  jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: "Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!" (U.o. 9)

Mert Ábrahám, József és Pál és még sok-sok embere Istennek, tudták - amit nekünk is meg kell végre tanulnunk -, hogy egy-egy becsapódott ajtó nem azt jelenti, hogy az élet vagy Isten becsapott bennünket! Hanem azt, hogy nem arra vezet az utunk!

 A becsapott ajtókkal terelget bennünket az Úr. Bizony vasvessző ez - de terelővessző, amint a Jó pásztor- zsoltárban olvashatjuk (23). 

Elterelget a Vágyak Ajtajától a Lehetőségek Ajtaja felé! Igen, a szélütött, siránkozó, fennakadt életből van út kifelé! Csak meg kell látnunk.

Éppen akkor csapódott be egy ajtó, hogy észrevegyük a nekünk szánt ajtót, a mi ajtónkat: a szoros kaput és a keskeny utat, amely az életre visz már itt a földön, és az Életre - ha majd ez a keskeny út itt véget ér! 

Milyen jó, milyen áldottan boldog dolog, hogy vannak, akik felemelt fejjel álltak meg egy bezárult ajtó előtt, és tovább néztek! Megtalálták a a szoros kaput (amelyen egyetlen név van: Jézus), beléptek azon: az életre vezető útra! 

Álljunk hát fel bénult és könnyes életünkből, és lássuk meg életünk nyitott kapuját  és lépjünk be!

Hiszen Jézus Krisztus egyszer azt mondta, és nekünk mondta: "Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál." (Jn. 10:9)