„Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel.” 

Mik 6,8

Ebből nem kértem. Ebből nem. Az irgalmasságnak ebből az érzéséből, ami könyörtelenül rángatni kezdi lelkem húrjait. Túlságosan erős és kéretlenül érkezett.

Az irgalmasság már régóta próbált áttörni a szívem köré épített erődítményen. Irgalmasság – olyan könnyű elfogadni a létét; és a valóságban mégis olyan nehéz. Romboló erő, amire nincs idő felkészülni. Ezért inkább fokozatosan, téglánként felépítek ellene egy gátat. Már nem hallom meg a szomorúságot – mozsárágyúval védekezem ellene. Felüti fejét az empátia – visszatartom az együttérző könnyek áradatát. Kerülöm az irgalomgyanús helyzeteket – újabb réteg, amivel vastagítom a szívem köré épített falat.

Magas gát vesz körül, ami nem engedi át a mások bajával való törődést. Mögötte biztonságban meghúzódom, nem kell mások gondjaival bajlódnom, fájdalmukba beleásnom magam, félelmeikkel szembesülnöm. Sokkal könnyebb így.

És akkor egy pár elnyűtt teniszcipő megragad. A lepattogzott műbőr réteg kilyukasztja mozsárágyúm csövét. A be nem kötött, rojtosra használt cipőfűző kiüt egy téglát a falamból. A valaha fehér, rovátkás, most barna, simára kopott gumitalp rést üt a gáton.

A lány cipői szerényen hátratolva néztek rám a vendégszobám hintaszéke alól. Hallgattak. Szavak és a legkisebb erőkifejtés nélkül, ezek az elkoptatott barna cipők áttörtek a lelkemet körülvevő megkeményedett kérgen.

A saját vendégszobámban, Jézus meghív, legyek a vendége. Megbízhatatlan szívemet bevonja ezzel az ősi intéssel: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel” (Mik 6,8).

A gát recseg-ropog, betör rajta a fájdalom. Elviselhetetlen volna, ha nem lenne velem az Ő kegyelme, aki mellettem áll, és megtart, hogy el ne essem. Sós könnyek mosnak át, mikor végül megadom magam az együttérzésnek, és átélem a mindent elvesztés fájdalmát, ami a lány életét derékba törte.

Az Írás gyengéd unszolása ráébreszt, hogy Ő akarta, hogy ezt átéljem. Hogy kapaszkodjam a kezébe, és merjek ránézni azokra a cipőkre. A szívre az elnyűtt külső mögött. A fájdalomra és szégyenre, a gyötrelemre és a szörnyű veszteségre. A kétségbeesésből felröppenő reménységre, ami ezeket a cipőket idejönni kényszerítette.

Isten azt akarta, hogy felhúzzam egy időre azokat a cipőket. Hogy szeretettel forduljak a történethez, amit elmeséltek nekem. Hogy szeretettel forduljak a lány felé. Hogy megszeressem az irgalmasságot.

Ennek a fájdalomnak két oldala van bennem. Hogy voltam képes hűvös maradni ennyi ideig? Távolságtartó és vak, hogy ne lássak, ne lássam a fájdalmat magam körül? Körbezárt szívem megnyílik (még mindig vonakodva, mert fél beengedni az irgalmasságot) a szeretet előtt.

Nem kértem az irgalmasságból, de az irgalmasság igényelt engem. Kért a szívemből, kért a gondolataimból, kért az életemből.

Hosszú ideig küzdöttem az irgalmasság ellen; úgy gondoltam, ez elfogadható, hisz nem az irgalmasság a legfontosabb „lelki ajándékom”. De lelkem úgy lett megalkotva, hogy amit az Úr szeret, azt ő is szeresse. Általa, Érte, Vele járva.

A gát leomlott, felhúzom az elnyűtt sportcipőt, átküzdöm magam az összetört téglahalmokon, a felborult mozsárágyún. Istenbe kapaszkodva letaposom az ellenállás, a visszahúzódás, az elfordulás gondolati sémáit. Visszatérve körülnézek, keresni kezdem azokat, akik irgalmasságra szomjaznak, járni kezdek az úton nyitott szemmel a szükséget szenvedőkre.

Ha összefutnánk, nézz rám irgalommal, ahogy botladozva próbálom megtanulni, hogyan öleljem magamhoz mások fájdalmát, hogyan szeressek irgalmasan az Ő útmutatása szerint.

Uram, köszönöm az irgalmasságot, amit a Kereszten mutattál. Amikor szükségben voltam, szenvedtem, súlyos helyzetet éltem át, irgalmasságod sosem lankadt. Segíts, kérlek, irgalmasan szeretni, és alázatosan járni Veled az úton.  Ámen.