„… aki mást felüdít, maga is felüdül.” 

Péld 11,25

Az életem jó részét újgyerekként éltem le. Apukámat a munkája állandóan más-más országba szólította, mi mentünk vele, s így távoli, idegen helyeken telt a gyermekkorom. Mikor „haza” érkeztünk, hogy végre gyökeret verjünk az Egyesült Államokban, magányosnak, kívülállónak éreztem magam.

A nomádélet felnőttkoromban is elkísért, férjemnek az Államokon belül akadt hol egyik, hol másik államban munkája.

Újgyerekként az iskolában, majd a bibliakörökben és munkahelyeken megtapasztaltam, milyen az, ha nincsenek barátaid, ha kirekesztettnek vagy „másnak” érzed magad.

Bár ezek az elkülönülten élt időszakok nagyon kemények voltak, valami csodálatos dolog sarjadt ki belőlük: az Istennel való kapcsolatom. Mialatt Vele voltam, és olvastam a Szentírást, a magány új perspektívája nyílt meg előttem. Egy igevers különösen megragadott: „… aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25).

Kihívásnak éreztem. Ahelyett, hogy azon bánkódom, hogy mások nem lépnek felém, én is léphetnék feléjük. Ha ezt teszem, az nekik is jó, és én magam is „felüdülök”. Időbe telt, de az évek során kialakítottam néhány módszert, hogyan élhetem meg ezt a verset: hogyan lehetek jóbarát, hogyan tudok bevonni másokat, hogyan fejleszthetem ki az érdeklődést az iránt, ami idegen számomra.

Tavaly történt, hogy az iskolánk által évente megrendezett családi esten észrevettem egy édesanyát, aki egyedül üldögélt egy teremben. Isten megbökött, és tudtam, mi a dolgom. Mikor közelebb léptem, már nem csodálkoztam, hogy egyedül van, felismertem benne egyik külföldi diákunk édesanyját.

A különbözőség széles skálája jellemzett minket: szakadéknyi életkorkülönbség, nyelvi akadályok, amik nehezítették, hogy megértsük egymást, kultúránk mássága. De kitartottunk, s előbb-utóbb rátaláltunk a közös pontra. Elismerte, hogy külföldiként magányos egy idegen országban. Ezt ismertem, megértettem. Ugyanakkor mindketten nők vagyunk, feleségek, anyák, ismerősök. És ami a legfontosabb, van egy közös hitünk. Aznap este szert tettem egy új barátra.

Elkezdtünk rendszeresen találkozni. Mesélt a nemrég történt megtéréséről, tele volt kérdésekkel. Kevés barátja volt, inkább olyanok, akik szintén ide hozták külföldről a gyermekeiket, hogy amerikai oktatást kapjanak. A többieket is foglalkoztatta a kereszténység, a Biblia, Jézus kérdése. Csatlakozhatnának hozzánk?

Elhatároztuk, hogy hetente összejövünk Isten Igéje körül, beszélgettünk a teremtésről, Dávid királyról, a kegyelemről.

Vége lett az iskolaévnek. Megkezdődött a nyári szünet. Hazarepültek. De megígértük egymásnak, hogy ősszel folytatjuk.

Most, hogy elkezdődött az iskola, alig várom az együttléteket. Hiányoznak új barátnőim, a boldogság, a nevetés, amit átélünk, mikor együtt vagyunk.

A magány, ha nem foglalkozunk vele, elkülönüléshez vezethet, ami legyengít, elszomorít, elcsüggeszt. Isten nem ezt tervezte az életünkkel. Ő arra hívott, hogy közösségben éljünk, kinyúljunk egymás felé, szolgáljuk, vigasztaljuk a másikat, társak legyünk.

Biztatni szeretnélek, hogy nézz körül, figyelj oda másokra – a szomszédságodban, a gyermekeid iskolájában, a templomban. Kérd Istent, vezessen oda olyan asszonyokhoz, akik magányosak. Mindenki vágyik arra, hogy tartozzon valahová, hogy befogadják, hogy legyenek törődő barátai. Leginkább úgy tudjuk kielégíteni ezt a vágyunkat, ha „felüdítünk” valakit. Nem tapasztalhatod meg a másik csodálatos barátságát, üdítő társaságát, ha nem nyúlsz ki felé, és nem hívod be az életedbe.

Mennyei Atyám, te barátja vagy az idegennek, a vándornak, a magányos embernek. Bocsásd meg, hogy komfortzónámban üldögélek, és nem törődöm azokkal, akik körülöttem közösségre vágynak. Juttasd eszembe, hogy ne csak a barátaimnak legyen nyitott a házam ajtaja, hanem idegeneket is lássak vendégül.  Ámen.