"Aki megtartóztatja beszédét, az tudós ember, és aki higgadt lelkű, az értelmes férfiú.” 

Péld 17,27 (KG) 

„Nem bírom elviselni a férjemet. Elegem van! Kész, vége. Ennyi volt a házasságom, Sharon. Nem bírom tovább!!” Kate úgy üvöltött, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. Abbahagyta, hogy levegőt vegyen, és sírni kezdett. A gyerekek a közelében veszekedtek, a pici ordított a háttérben. 

Mielőtt megszólaltam volna, Kate megkérdezte: „Átmehetnék hozzád a gyerekekkel ebédre? Szükségem van a segítségedre. Nem tudom, mihez kezdjek.” 

Minden porcikám tiltakozott. Épp felújítottuk a házat, a hálószobában állítottam fel egy tábori konyhát. Nem voltam még bevásárolni, fogalmam sincs, mit adok enni a saját gyerekeimnek, nekünk kettőnknek meg a munkásoknak. 

Mégis így szóltam: „Gyertek csak, majd…” Letette a telefont, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. 

Egy dobozban találtam zabpelyhet, mogyorót és juharszirupot. A vizet egy asztali szeszégőn forraltam, elmostam 15 tálkát, amiket belepett az építkezéssel járó por, és kértem Istent, segítsen, hogy segíthessek. Tudtam, hogy ha sikerül megmentenünk a házasságát, az nem az én szavaimnak, hanem Isten kegyelmének lesz köszönhető. 

Kate észre sem vette a felfordulást. Csőlátása volt, csak a tönkrement házasságára tudott gondolni. Evés után a gyermekek kimentek játszani, mi meg bent maradtunk a házban. Több mint egy órán keresztül beszélt. Mialatt hallgattam, az járt az eszemben, hogy a világ minden kincséért se élnék ezzel az emberrel. Alávaló barom! 

Végül Kate rám nézett, és megkérdezte: „Nos, mit gondolsz?” 

Mielőtt válaszoltam, tartottam egy kis szünetet. Nagy csata dúlt a lelkem és az ösztöneim között. Minél többet mondott Kate, annál dühösebben akartam védelmezni. Mindenféle szitkozódások jutottak eszembe, hogy miket kéne odamondjon a férjének. Vagy hogy ne is szóljon hozzá. Vagy hogy üvöltse le a fejét! 

Ugyanakkor tudtam, hogy ezek a „megoldások” nem tennének jót sem Kate-nek, sem a házasságának. Van egy régi mondás: „Ha nem tudsz valami kedveset mondani, inkább ne szólj semmit!” A Szentírás is hasonló tanácsot ad mai alapigénkben, a Példabeszédek 17,27-ben: „Aki megtartóztatja beszédét, az tudós ember, és aki higgadt lelkű, az értelmes férfiú.” 

Mélyet sóhajtottam, csendben bocsánatot kértem Istentől a dühöm miatt, és ahelyett, hogy valami tanácsot adtam volna, ezt mondtam: „Gyere, imádkozzunk, kérdezzük meg Istent, ő mit gondol”. 

Magamban könyörögtem Istenhez, hogy Ő adja az ajkamra a szavakat, tudjam azt mondani, amit ő akar. Jöttek a szavak, olyanok, amiket nem terveztem előre. Isten igéjére, nem az én érzelmeimre alapozott szavak. Jóság volt bennük, nem sajnálat. Sokkal többet értek az én szavaimnál. 

Ó, Istenem – hányszor, de hányszor robbantak ki belőlem olyan mondatok – főleg a pillanat hevében -, amiket soha nem lett volna szabad kimondanom! Tudod, miről beszélek? Uram, irgalmazz! 

De hadd mondjak valamit. Ha kitartóan olvassuk Isten igéjét és imádkozunk, meg tud történni a csoda: követni fogjuk a Szentlélek vezetését akkor is, ha emberi természetünk valami mást mondana vagy tenne. 

Hálás vagyok, hogy szünetet tartottam és behívtam a beszélgetésbe az Urat. Kate ezt mondta a végén: „Még sok imádkozásra van szükségem, hogy túljussak ezen. Minden, amit mondtál az imában, meggyőzött valamiről. Szeretem a férjemet, és újra reménykedem, hogy Isten segít sínre tenni azt, ami kisiklott.” 

Nem azt mondta, hogy még sok beszélgetésre van szüksége, okos tanácsokra, megtorlási tervekre. Egy rövid, szentírási alapú imádkozás megújította a lelkét. Azóta is folytatjuk a közös imádkozást, és a házassága szépen rendbejött. 

Legközelebb ha kísértést érzel rá, hogy odamondj valakinek, vagy hosszas tanácsadást tarts neki, tarts előbb szünetet. Hívd az Urat imádságban, hogy irányítsa a gondolataidat, és ő adja a szádra azt a néhány szót, amit ki fogsz mondani. 

Uram, segíts, hogy ne a magam megértésére hallgassak, hanem mindig Téged keresselek, hogy te irányítsd a beszédemet, a gondolataimat, a cselekedeteimet. Ámen.