„Az én Uram, az ÚR, megtanított engem beszélni, hogy gyámolító igéjét tudjam szólni a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok.” 

Ézs. 50,4

Nem voltam boldog.

Küzdöttem a hittel, nem tudtam olyan lenni, amilyennek Isten elhívott engem. Nyersen reagáltam az akadályokra. Durván szóltam szeretteimhez. Ítélkező voltam másokkal szemben.

Ezidőben történt, hogy találkoztam az Ézs. 50,4 igeverssel: „Az én Uram, az ÚR, megtanított engem beszélni, hogy gyámolító igéjét tudjam szólni a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok.” Összeszorult a szívem, mikor a „megfáradtaknak” szót olvastam. Emlékszem, arra gondoltam, igen, nagyon fáradt vagyok. Gyámolításra szorulok.

A második, a gyámolító mondat simogatóan, jólesően hangzott, bár a felhívást a korai kelésre tolakodónak, követelőzőnek éreztem. Miért ne kaphatnám meg a gyámolító szót később a nap folyamán? Bár nem akartam korábban kelni, ez volt az egyetlen szakasza a napnak, ahova beilleszthettem az Istennel való találkozást. És mivel mindenképpen változtatni akartam az életemen, végül így szóltam magamban: „Miért is ne? Rosszabb már úgysem lesz.”

Így hát eldöntöttem, mikor és hol fogok elvonulni, hogy imádkozzam, és olvassam a Bibliát. Felkelt a nap, és vele én is – erősen morgolódva. De nem hagytam abba, napról napra kikászálódtam az ágyból, felmentem az emeletre, beültem a „Jézus székembe” – így neveztem el a helyet, amit erre a célra kiszemeltem -, és nyűgös voltam, mert ki kellett bújnom a takaró alól. Találkozásaink merevek és kimértek voltak, semmit sem éreztem abból, amit elképzeltem, mikor megfáradt szívemet először ragadta meg az Ézsaiás-vers.

Miért nem történik semmi? Miért nem oldódnak meg a problémáim? Mikor rendezi már el az Úr mindazok életét, akikért aggódom? Mire valók egyáltalán ezek a „csendes percek”?

Bár össze voltam zavarodva, kitartottam. Továbbra is kibújtam a takaró alól, magamra vettem a köntösömet, és bekucorodtam a Jézus-székbe egy Bibliával meg egy lelki útravalós könyvvel. Lassan, nagyon lassan a szívem lágyulni kezdett. Egyre kevesebbet panaszkodtam, egyre jobban éreztem magam. Füleim kezdtek tanítványi fülekké válni, úgy, ahogy Ézsaiásnál olvassuk.

Idővel Isten Igéje gyökeret vert a szívemben, és megtapasztalhattam gyámolító erejét. Fáradtságom enyhülni kezdett, ahogy figyelmemet elvontam róla, és Isten jelenlétére irányítottam. Reggelenként mosolyogva, jókedvűen köszöntöttem az enyéimet. A hirtelen kialakuló pánikhelyzetekre békítő szavakkal reagáltam. A váratlan programváltozások nem borítottak ki, nyugodtan alkalmazkodtam. Ha a nap nem úgy alakult, ahogy elterveztem, akkor is tudtam hálát adni a végén.

Keresed a szót, ami gyámolítani tudna fáradtságodban? Eléggé el vagy keseredve ahhoz, hogy hajlandó legyél minden nap kellő időt áldozni Isten Igéjére? Nekem csak a reggel felel meg, a Jézus-székemben, mielőtt beindul az emailek, a gyerekszállítás, a munka rohama.

A te Jézus-széked lehet a vezetői ülés a kocsidban, mialatt várakozol, hogy gyermeked különórája véget érjen. Vagy lehet a szék az ebédlőasztal mellett, amikor valami lelki olvasmányt olvasol és imádkozol ebéd közben.

Végülis nem számít hol és mikor találkozol Istennel, csak az fontos, hogy minden nap értékes időt tölts vele. Az Ő Igéje a gyámolító erőnk. Nem tudunk élhető életet élni nélküle!

Húzd ki a Jézus-székedet, vedd a Szentírást, és esetleg egy másik lelki könyvet, és aztán úgy figyelj, ahogy egy nagyon fontos iskolai vagy egyetemi előadáson figyelnél: tanítványi füllel. Annyi, de annyi mondandója van az Úrnak!

Uram, kimerültem, gyámolító szóra van szükségem, hogy fenntartsa megfáradt lelkemet. Időt akarok szánni igédre minden nap. Segíts, hogy elcsendesedjem, és tanítványi lélekkel figyeljek Rád. Ámen.