Szabó Éva pszichológus szerint a káromkodás, a szitkozódás nem más, mint az agresszió egyik megnyilvánulási formája, a verbális agresszió része. A káromkodások alapvető tulajdonsága, hogy amennyiben valamelyik embertársunkat illetik, annak legintimebb szféráit – Istenhez f?ződő viszonyát, vallási meggyőződését, közeli hozzátartozóit, apját, anyját – támadják, illetve szemérmének, intim testrészeinek a lemeztelenítésével és megsértésével hatnak. 
A káromlások jelentős része hatalomgyakorlást célzó, durva manipulációs eszköz a másik emberrel szemben. Az igéket tartalmazó káromlások többnyire felszólító módban állnak — azaz a másik fél akarja megmondani, mit tegyen az illető. 
A megalázó, durva és közönséges tevékenységek megtétetésével akarja a káromkodó fél földbe döngölni, lealacsonyítani a számára frusztrációt okozó személyt, illetve értéktelen, 
felesleges személynek láttatni másokkal is. A megalázó szitkok hatásmechanizmusára jellemző, hogy bizonyos esetekben lebénítják, befagyasztják a megcélzott fél kommunikációs képességeit, megtörik akaratát. A világbajnok bokszoló, Mohammed Ali állítólag már a meccsei előtt győzött durva és meghökkentő szitkaival, megfélemlítő beszédeivel. Más esetekben pontosan az a káromlások célja, hogy felhergeljék a hallgatót, s egyfajta előre megkoreografált játszmába, csatába vigyék bele, ahol végül is az győz, aki a legkeményebb és leghangosabb szitkok kimondásával pszichikailag előbb megtöri a másikat.
Szakértők szerint akkor használnak az emberek csúnya szavakat, amikor valamilyen frusztráció éri őket – egy esemény vagy egy másik személy bosszúságot, valamilyen kellemetlenséget okoz. Egyre gyakrabban lehet viszont találkozni olyan trágárságokkal is, amikor semmiféle frusztráltságról nincs szó, egyszer?en megszokásból, népszer?ségvágyból vagy mondandójuk nyomósítására használják a vulgáris kifejezéseket az emberek.
Széles körben él az a nézet, hogy a káromkodások voltaképpen pozitív hatást fejtenek ki az azokat használók irányában, mivel "jótékony szelepként" kiengedjük velük a feszültséget. Nos, Ebbesen, Duncan és Koneci Amerikában tevékenykedő pszichológusok kísérletei már 1975-ben azt igazolták, hogy az egyébként fizikai agresszióra már korábban bebizonyított tételek a verbális agresszió esetében is igazak. Azaz ha valaki szitkozódással vezeti le dühét, nem él át tökéletes katarzist, a káromkodás nem eredményezi a tehertől való tényleges megszabadulást, mivel nem visz közelebb a probléma vagy a nézeteltérés valós megoldásához, csak további rombolóerőt fejt ki. Ross Campbell, az agresszió témakörének jeles kutatója egy tizenöt pontból álló skálát készített, melynek alján a nagyon fejletlen és kezdetleges feszültséglevezető technikák állnak, magasabb szinteken pedig a fejlettebb feszültségoldó módszerek. A skála legalsó pontján a passzív agresszió szerepel, azaz amikor az egyén nem tesz semmit, csak elnyeli a feszültséget, visszafogja annak kiengedését. Ez a konfliktuskezelési stratégia rendszerint pszichoszomatikus betegségekhez vezet. Majdnem ilyen kezdetleges módszer a feszültség levezetésére, ha valaki verekszik vagy tárgyakat tör-zúz, illetve tárgyakat hajigál. Szintén gyenge problémamegoldó készségre utal, ha valaki összefüggés nélkül panaszkodik, vagy másokat szidalmaz és káromol. Fejlettebb fokon áll az egyén, ha beszélni akar a gondot okozó jelenségről, s a legelső útjába kerülő személyre ráönti a frusztrációt okozó történetet. A legfejlettebb és a legörvendetesebb jelenség, ha azzal a személlyel beszélünk, akit érint az ügy, és arról a problémáról, ami a feszültséget okozza. A cél tehát a bátor, konstruktív kommunikáció. 
A szóban forgó skála is jól érzékelteti, hogy a káromkodás, a szitkozódás, mások "lebunkózása" érdemben nem segít, a zabolátlanul kifejezett agresszió nem kívánatos, mert érdemben nem csökkenti a feszültséget.

Hungaropesszimizmus

Összehasonlító kutatások nem készültek a különböző népek káromkodási szokásait illetően, számszer?en, tudományos alapokról egyelőre nem lehet kijelenteni, hogy a magyarok között többen káromkodnának vagy többször, mint más népek esetében – mondja Balázs Géza nyelvészprofesszor, népszer? nyelvészeti témájú tévé- és rádióm?sorok vezetője. "Előítéletek, hétköznapi megfigyelések viszont vannak arra nézve, hogy léteznek úgynevezett káromkodósabb népek, s ezek alapján előkelő helyen áll a magyar" – állítja a professzor. Ezek a hétköznapi megfigyelések azt igazolják, hogy az angolhoz vagy a némethez képest a magyar sokkal változatosabb, képiesebb káromkodásokat ismer, de elismerik, hogy az olasz és a jiddis is egyaránt kacifántos káromkodásokra képes. Viszonylag egységesen körvonalazódik még, hogy a blaszfémia, azaz az istenkáromlás tekintetében az élen járunk, a lengyelek, az angolok, a franciák, a dánok és a svédek mind tartózkodnak Isten szidalmazásától. Érdekességként tesszük hozzá, hogy a mai ivritben nemigen van szitokszó, sokkal inkább az arab káromkodásokat használják indulataik kifejezésére.
Ezeken az általános véleményeken túl csak két tudományos kutatást ismerünk, amelyekben a káromkodások tartalmát vizsgálták. Az egyikben olasz tudósok Észak-Olaszország és Dél-Olaszország között végeztek összehasonlítást. Észak-Olaszországban – ahol jóval európaibb, individuálisabb a kultúra – azt tapasztalták, hogy a szitokszavak inkább az individuumra, az egyénre vonatkoznak, míg a dél-olasz káromkodások inkább a le- és a felmenő hozzátartozókat veszik célba. Az előbbi esetben tehát inkább az egyént sértik, míg az utóbbi esetben inkább a család szidalmazásával, az "anyázással" lehet hatalmi érdekeket érvényesíteni. S létezik még egy, a bosnyákok körében végzett felmérés is, amelynek tanúsága szerint ebben a kultúrában nem az anyát, hanem inkább az apát sértik, mivel erősen patriarchális a társadalom. 
"Személyesen annyit tennék még mindehhez, hogy véleményem szerint a magyarok káromkodásában van valami, ami máshol nem jellemző – ezt egyetlen szóval \'hungaropesszimizmus\'-nak nevezhetném. Minden kutató, aki a magyar kultúrával kívülről foglalkozik, észrevette ezt a sajátosságot a magyar nyelvben. Kívülállók szemével nézve állandóan panaszkodnak a magyarok. Azt pedig, hogy bizonyos helyzetekben nagyon erősen káromkodunk, nem is nyelvészek állapították meg, hanem Győrffy István néprajzkutató. Ő már az 1930-as években leírta a magyar káromkodásokat, s ezeknek a természetét a török elnyomással hozta összefüggésbe. Szerinte az alföldi nép azért káromkodik, mert hosszú ideig elnyomták, katonai szolgálatra kötelezték, és ez eldurvította a lelkeket. Ha nem is osztom egy az egyben ezt az egyszer? nézetet, mindenképpen látok összefüggést a magyarok szitkozódása, káromkodása és pesszimisztikus lelkülete között. A magas öngyilkossági ráta, az alkoholizmus és ezen belül a magyarokra oly jellemző töményszeszfogyasztás mellé én az erősebb káromkodási hajlamot is odavenném, mint egyfajta önsorsrontó törekvést" – fogalmazta meg Balázs Géza professzor.

A nyelvnek teremtő ereje van

Az emberek többsége hajlik arra, hogy nyelvi képességét csupán egy eszköznek vagy tárgynak lássa, amivel bármit megtehet. A nyelv és annak birtoklója között ugyanakkor nagyon szoros egység, együttmozgás van, az ember által kimondott szavak visszahatnak azok használójára, s befolyásolják a hallgató sorsát is. Pszichológusok és a pedagógiában tevékenykedő szakemberek egybehangzó véleménye szerint a családban a szülők által elhangzó vélemények egyértelm?en realizálódnak a gyermekek sorsában – a magyar szülők szidalmai, negatív, kishit? beszédei, a tanárok lekicsinylő szólamai nem egyszer neurotikus hajlamú, önbizalom-hiányos, én-betegségekkel küszködő gyermekeket "teremtenek".
A nyelv teremtő, világformáló erejét és tulajdonságát illetően forradalmi nézet született az 1960-as években. A John L. Austin valamint J. R. Searle nevéhez f?ződő úgynevezett "beszédaktus-elmélet" megrázta nemcsak a nyelvészet, de a filozófia világát is, s egyéb tudományokra is jótékonyan hatott. A nézet közelebb hozza egymáshoz a szavakat és a tetteket, s felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos cselekvéseket nem kézzel vagy lábbal, hanem szavakkal végzünk el: meghatározott körülmények között egyetlen szó vagy mondat kimondásával. Így például vajas kenyeret kenni kézzel lehet, de megházasodni az "Igen" kimondásával, a házasság onnantól érvényes. Ugyanígy valakit nem hátba veregetéssel ítél a bíró börtönbüntetésre, hanem az "Önt öt év szabadságvesztésre ítélem" mondat kimondásával. (A jelenséget csak nagy vonalakban ismertetjük.)
"Én is azt a nézetet vallom, hogy a nyelvhasználat egyben cselekvés is. A nyelvnek van világot megváltoztatni tudó képessége. A nyelvhasználatunkkal tudunk szeretetet, gyengédséget sugározni, és mindennek az ellenkezőjét is tudjuk, például megalázni vagy megbélyegezni másokat – például szitokszavak segítségével" – állítja Balázs Géza. 

Alpári beszéd a regényben és a színpadon

M?vészetelméleti alapkérdés, illetve a közszereplés felelősségének alapkérdése, hogy az úgynevezett normaadó m?fajokban – így a szépirodalomban, filmekben, kortárs darabokban, illetve a média közszereplői esetében megengedhető-e a vulgarizmus. Sokak szerint a m?vészeket és a m?vészetet nem lehet korlátok közé szorítani, nem szabhatjuk meg, hogyan fejezze ki magát egy író. Ez kétségtelenül így van, ha azonban a m?vészet definícióján gondolkodunk, olyan szavak jutnak eszünkbe, mint "az író vátesz", "a m?vészet független saját korától", "tömeg feletti felelőssége van", "a m?vészet soha nem megy alá tömegnyomásnak és közízlésnek". Ha figyelembe vesszük, hogy a m?vészet térben, időben hat, ha a m?vészetnek missziós célokat is adunk, a m?vészet – ha elsősorban nem pénzt keresni és meggazdagodni akar – nem sétálhat bele az öncélú trágárságnak, mint olcsó eszköznek a csapdájába. 
"A trágárság világjelenség és kordivat" – állítja a lapunknak nyilatkozó Grétsy László nyelvm?velő, nyelvészprofesszor, ismert m?sorvezető. "Véleményem szerint harminc-harmincöt évvel ezelőtt kezdett a durva, trágár beszéd bevonulni az irodalomba, azelőtt mindez elképzelhetetlen volt. 1968-ban a Nagyvilág cím? folyóirat egy körkérdést intézett az írókhoz: Ön szerint mi a trágárság szerepe az irodalomban? Illyés Gyula, Weöres Sándor is nyilatkozott a kérdéssel kapcsolatban, ekkor alakult ki az a nézet, hogy a szerzőnek joga van vulgáris szavakat is szerepeltetnie a m?ben ott, ahol annak tényleg helye van – például jellemábrázolásokban. Azóta a trágárság tömeges megnövekedése figyelhető meg a színpadon, nagyjából ezek azok az évek, amióta gyakorlatilag nincs is színdarab trágárság nélkül. Ha nincs az eredeti m?ben valami durva, akkor a színész teszi bele… Húsz évvel ezelőtt még nem volt trágárság például Esterházy regényeiben, a Termelési regényben hiába is kerestünk ilyesmit. Ma, ha akármelyik m?vét fellapozzuk, minden tizedik oldalon egy-egy durva, trágár fordulatot találunk".
"Személy szerint nem szoktam nemhogy káromkodást, de csúnya szót sem bevinni a m?soraimba, még nyelvi példaként sem – állítja Balázs Géza – noha ezt sokszor megtehetném. Ám úgy érzem, hogy az a közeg, aki a m?soraimat nézi vagy a Kossuth Rádiót hallgatja, ettől megrémülne. Úgy gondolom, a nyilvánosság szereplőinek önkorlátozást kell gyakorolniuk."
Bényi Ildikó televíziós m?sorvezető szerint a tévébemondók, riporterek mintaadó szerepe óriási: "Egyértelm?en mintát kell nyújtanunk – nemcsak a külsőnkkel, a szánkkal is. Ezzel szemben sajnos sok kollégám úgy véli, hogy a lazaság és a sikeresség kifejezési formája a trágárkodás. A vulgarizmusok továbbadásában nem vehetünk részt. Ami a szépirodalomban szereplő közönséges szavakat illeti, szerintem 
a disznóságot nem lehet stílusárnyalással magyarázni…"

Ki szabályozza a vulgarizmust?

Balázs Géza szerint míg a régi magyar kultúrában erősen tiltották a káromkodást, olykor nyelvkitépéssel vagy égetéssel, s sokszor a sátán tevékenységét látták a káromkodásban, mára óriásit változott a világ – gyakorlatilag semmit sem teszünk ellene. A közösségek fellazulásával, az individuum előretörésével a társadalom megengedi ezeknek a formáknak a megvalósulását. "Mindazonáltal a nyelvi vulgarizmust nem tartom egyedülállóan magyar jelenségnek, ez szerintem világjelenség, ami összefügg a nyelvhasználati módok átrendeződésével, úgymond demokratizálódásával. Ezen azt értem, hogy általánosan igaz, hogy a nyelvek egyszer?södnek, egyszer?bbek a megszólítási formák, egyre általánosabb a tegezés. Mivel a verbális agresszió mélyebb problémákat tükröz, a pedagógiának, a szülőknek, az iskolának, oktatási intézményeknek mindenképpen fel kell lépniük ellene" – állítja Balázs Géza.