„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20. UF)

Csak ültem a díványon a kiscsoportos beszélgetés alatt, lopva törölgettem a könnyeimet, és reméltem, hogy a többiek nem veszik észre az érzelmi hullámot, amit az üzenet elindított bennem.

Mialatt egy DVD-t néztünk, és hallgattuk a tanítást az Isten által belénk oltott álmokról, valami mocorogni kezdett szívem egy rejtett zugában. Kellemetlen volt. Már-már félelmetes. Egyszerre akartam foglalkozni vele, és hátat fordítani neki.

A tanítás nem az éjszakai álmokról szólt, hanem inkább azokról, amelyek gyermekkorban jelentkeznek, amikor minden megvalósíthatónak tűnik. Amikor még nem befolyásol a genetika vagy a körülmények valósága. Amikor még biztosak vagyunk benne, hogy balerinák leszünk, vagy modellek, és nem számít, hogy spiccünk nem az igazi, és testmagasság/súly arányunk alkalmatlanná tesz a kifutóra.

Én azon ábrándoztam, hogy a kedvenc zenekarom felfedez, és meghívnak énekesnek. Kezemben a hajkefével igyekeztem külsőmet és mozdulataimat – na meg a hangomat - a színpadi szerepléshez igazítani a tükör előtt.

Ott a kiscsoportban nem az éneklés utáni vágy korbácsolta fel az érzelmeimet. Éveken át ápolgattam a lelkemben egy másik álmot, amit aztán a felnőtté válással együtt járó kételkedés és a körülmények maguk alá nyomtak. Író szerettem volna lenni.

Fájdalom és jóleső izgalom borzongatott, ahogy az álom lassan ébredezni kezdett. Mint mikor az elzsibbadt lábunkban újraindul a vérkeringés. De minden gondolat mögött ott volt a bizonytalanság. Istentől jön ez az álom, vagy tőlem? Lenne mondanivalóm mások számára?

Sérülékenynek éreztem a szívem, valahányszor elgondolkoztam az ötleten. Ha elmondanám másoknak, hangot adnának azoknak a csúfondáros megjegyzéseknek, amiket én elképzelek?

Mégis, minél többet imádkoztam, annál biztosabban éreztem, hogy Isten arra kér, szolgáljam Őt íróként. Mikor végül elfogadtam igazságnak ezt a hívást, hozzáállásom megváltozott. Ami addig érdekes ötlet volt, megbízássá nemesedett. Jó volna azt mondani, hogy azonnal írni kezdtem. De hát nem így volt.

Az álom életre kelt, és én halogattam a megvalósítását. Hónapokig. Amikből aztán évek lettek. Az álmomról ábrándozni sokkal könnyebb volt, mint tenni is érte, mert tudtam, hogy sok munkával és áldozattal jár majd. És mindig találtam valami mentséget a halogatásra.

Mígnem egyik vasárnap a lelkészünk ezzel nyitotta meg az imádkozást: „Isten néhányotoktól kért valamit, amit nem tettetek meg.”

A Szentlélek rögtön dobolni kezdett a szívemen, egyik lábamról a másikra álltam. Nincs mese, Isten nevemen szólított. Sokan igyekeztek velem együtt előre, akik mind elhanyagolták a kapott megbízást. 

Lelkészünk felszólítására volt szükség, hogy az írás iránti passzív vonzódásom aktiválódjék. Hogy az engedetlenség engedelmességbe csapjon át. Hogy belépjek egy ismeretlen területre, bízva abban, hogy ha erre szólított Isten, akkor nem fog magamra hagyni.

Isten gyakran mutat irányt az álmainkkal. De talán ezeket a legnehezebb elfogadni, mert teljesítésük látszólag meghaladja az erőnket. Más álmok meg egyértelműen önzőnek tűnnek. Így hát inkább hagyjuk, hogy elillanjanak.

De az álmok arra is alkalmasak, hogy növeljék hitünket Istenben. Amikor cselekvő engedelmességgel megtesszük az első lépéseket egy merész álom irányában, látni fogjuk, hogy Isten is megmozdul, és olyasmiket tesz, amiket csak Ő képes véghezvinni. Alapigénk azt fejezi ki, hogy Istennek van hatalma bármilyen álom megvalósítására, ami Tőle származik: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20. UF)

10 éve történt, hogy az álmomat megbízásként kezdtem szemlélni, és azóta Isten újra meg újra bizonyította hatalmát. Még mindig vannak bennem kételyek, még mindig ütközöm akadályokba, de a hitem minden alkalommal növekszik, mikor Isten bizonyítja hűségét.

A te szívedbe nem ültetett Isten évekkel ezelőtt valamilyen álmot? Talán, hogy fogadj örökbe egy gyermeket, vagy indulj missziós útra. Talán, hogy rendszeresen meghívd otthonodba a szomszédokat, vagy ifjúsági csoportot vezess az egyházban. Akkor túl nagynak tűnt az álom, túl sok volt az akadály. Ma már csak homályos emlék.

Továbbíthatom neked azt a felhívást, amit a lelkészünktől kaptam? Isten néhányotoktól kért valamit, amit nem tettetek meg. Talán a mai nap az, amikor el kell fogadnod a megbízatást?

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy adtál egy álmot, amivel szolgálhatlak Téged és a többieket képességeim, tehetségem által. Add, hogy Tőled származó megbízásként tekintsek erre az álomra, és kérem segítségedet, hogy megtehessem a következő lépést. Jézus nevében, Ámen.

forrás: Glynnis Whitwer: Reviving an Abandoned Dream Encouragement for today, 

www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.com