Amióta csak az eszemet tudom, szerettem elvonulni időnként a világ zajától és alkotni, bármit, kezdetben egy kis sógyurma figurát formáltak ujjaim, vagy egy napocskát mázoltam buzgón félfamentes rajzlapomra egy sarokban, később a mesék, versek birodalmába hajóztam szívesen, lenyűgözött az a másik világ, ami megnyílt előttem, ahányszor olvasni kezdtem.

Mozgalmas gyermekkorom volt, nem panaszkodhatom, és ez tartott nagyon-nagyon sokáig, egészen a főiskola kezdetéig.

Olyan minden-lében-kanál leány voltam, mindent kipróbáltam, mindenben szívesen részt vettem, imádtam a szereplést, a fellépéseket, versenyeket a kórussal. Csak egy valamit lepleztem igen jól: hogy mindeközben milyen magányosnak éreztem magam.

A főiskolai lét rádöbbentett arra, hogy mennyire más vagyok, mint a társaim, úgy éreztem magam 26 évesen újra az iskolapadban, nappalin, mint Gulliver a törpék közt, vagy mint elefánt a porcelánboltban.

Ha jól tanultam, azért cikiztek, ha nem tanultam, azért. Szerettem volna megfelelni a többieknek, hogy elfogadjanak. De persze nem sikerült. Aztán egy idő után el kellett fogadnom, hogy nem ez az én utam. Hiszen keresztény vagyok, és ez a világ nem fogad be könnyedén olyan gondolkodású embereket, akik nem divatból hordják a nyakukban a keresztet, hanem komolyan veszik a hitüket és Krisztus követését. Keresztény barátokat persze találtam ott is, akikkel igazán jó kapcsolatom alakult ki, sőt életre szóló barátságok szövődtek, de mégis, ott benn, üres maradtam. Már nem a világi barátnők hiánya fájt. Valami más.

Megismertem a férjem. Törődött velem, ahogy előtte senki. Felemelt és megvígasztalt, mikor bánatos voltam,  megnevettetett, ha szomorúság gyötört, és lemosta rólam /lelki értelemben/ a szégyenérzetet, amit a bűneim és múltam miatt éreztem. Ő volt az első, aki igazán komolyan vett, és odafigyelt rám.

Mégis... ott benn, ott maradt az a végtelen üresség.

Sok-sok ember vesz körül nap, mint nap. Jövünk, megyünk egymás mellett, időnként egy-egy pillantás, mosoly, esetleg megjegyzés... vagy jó szó, áldáskívás. Mégis... ott benn, a magányos pillanatomban, nincs semmi.

Semmi. De SENKI? Igen, vannak olyan szerzetek, mint én. Nem megérthetőek, túl bonyolultak, nehezen szerethetőek, összetört szívűek, bánatos lelkűek. Akiknek egyetlen IGAZI mentsváruk van: az Élő Isten. Nemrégiben az édesanyám megjegyezte, hogy könnyű nekem elviselni a gyászt, mert nekem van hitem. Ez úgy hangzott kicsit a szájából, mintha a hívő ember a maga lelkének könnyebbítése céljából találta volna ki Istent, hogy legyen kibe kapaszkodnia, mikor szakad a cérna. Megmosolyogtam anyukám megjegyzését, de persze nem kinevettem. Csak annyit válaszoltam csendesen, hogy nehéz lenne emberi elmével kitalálni egy olyan Isten létezését, munkáját és szeretetét, akinek minden rezdülése benne van minden fűszálban, a szélben, a napsütésben, és abban a kézben is, az édesanyám simogató kezében, akit szívem minden szeretetével szeretek.

Ő az egyetlen, aki ott van velem életem legsötétebb pillanataiban is, mikor senki és semmit nem képes hozzám közel férkőzni, mert olyan vagyok mint egy sebzett vadállat. Csak Ő tudja a szívemhez a kulcsot, azokat a szavakat, amelyeket hallanom kell, hogy tovább tudjak élni és szeretni.

Ő az egyetlen, aki igazán tudja, hogy milyen is az, a tömegben magányosnak lenni. Hiszen a legmagányosabb személy a világon a kereszten függő Krisztus volt. Még az Atya is magára kellett hagyja a világ bűnei miatt, amelyek a vállaira terheltettek, mert nem nézhetett rájuk. Ő megért engem. Most nem tudok sírni, már elfogytak a könnyeim. Az utóbbi időben úgy érzem, egyfolytában csak zokogtam, ha nem könnyel, akkor ott belül. Hiszen elvesztettem azt a valakit, aki minden napon csak jobban fog hiányozni, míg élek: az édesapámat. Nem pótolhatja őt senki és semmi.

És Isten most csöndben ül mellettem, fogja a kezem, és érzem némán is a szeretetét. Nincs is többre szükségem. Ha megszólalna, talán el sem bírnám viselni. Ő az én Igazi és egyetlen Barátom, akihez fogható nem létezik a Földön.