„Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt. Egy hang megszólította, ezekkel a szavakkal: ’Mit csinálsz itt, Illés?’” 1Kir 19,13

Tizenhárom éves koromban a családdal és barátokkal a gyönyörű Hawaii szigeteken nyaraltunk. Hallottuk, hogy van a közelben egy vízesés, ami mellé kialakítottak egy sziklákba vájt vízi csúszdát. Kalandra vágyva elindultunk felfedezni a helyet.

A vízi csúszda nagyon látványos volt. Felmásztunk a sziklákon, hogy elérjünk a tetejére, s közben észrevettük, hogy a közeli peremről a helyi lurkók a vízbe ugrálnak. Nagyon izgalmasnak tűnt!

Miután vagy egy órát csúszkáltunk a természetes csúszdán (aminél szebb vízi csúszdát azóta se láttam), figyelmünk egyre inkább a szomszédos sziklára és az ugró gyerekekre fordult. Egymásra néztünk: ki veszi a bátorságot, hogy elsőként a külföldiek közül felmásszon és leugorjon.

Mindig is versengeni szerettem a fiúkkal, hát jelentkeztem.

Felmásztam a szikla oldalán kialakított ösvényen. Kiléptem a peremre, ahol egy sziklanyelv nyúlt ki 20 méter magasan a víz fölé, és lenézve komolyan tisztelni kezdtem a magasságot, ahol álltam. Más szóval: kezdtem bepánikolni.

A csoportunkból egy nálam kisebb fiú, Tim, velem jött a sziklára, és most megszólalt mögöttem:

- Ha nem akarsz leugrani, legalább állj félre, hogy én ugorhassak. Nyuszika!

Mialatt vissza tudtam volna vágni, egy férfi a helyiek közül, aki kicsit arrébb már öt perce figyelte, mit fogok tenni, így szólt:

- Tegyél egy lépést előre.

- Mit mond? – ordítottam.

- Lépj előre – ismételte.

- Igen – visszhangozta Tim. – Csak lépj előre.

Könnyű feladat egy lépést tenni. Egész nap ezt csináltam, raktam egyik lábam a másik elé. Mi olyan nagy dolog ebben? Tessék lépni egyet. Azzal kiálltam a szikla szélére, összeszorítottam a szememet, és tettem előre egy kis lépést. A testem rögtön a levegőbe került, és én szabadeséssel, az izgalomtól visítva zuhantam lefelé. Mikor kijöttem a vízből, úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi akrobata egy lélegzetelállító gyakorlat után.

Te is egy „szikla” peremén állsz, és nem tudsz leugrani? Érzed, hogy Isten elvárná, hogy radikálisan változtass valamin, de képtelen vagy rá? Vannak emberek, akik ugrásra születtek. Mások olyanok, mint én: lefagynak a sziklacsúcson, nem akarnak ugrani, de arra hajlandók, hogy megtegyenek egy kis lépést.

A történelem folyamán Isten kérdésekkel, ötletekkel noszogatta népét, hogy észrevegyük, mit vár tőlünk. Mint annak az embernek a megjegyzése ott fenn a sziklán.

Hasonló céllal hangzott el egy kérdés egyik kedvenc bibliai szereplőmhöz, Illés prófétához. Illés mélyen szerette Istent. Az 1Kir 19-ben Isten harsány figyelemelterelés után halk szellő suttogásában szólt hozzá.

Egyszerű kérdést tett fel neki:

- Mit csinálsz itt, Illés?

A kérdés nem Istennek volt hasznos, nem információt akart szerezni Illéstől. Tudta a választ, mielőtt elsuttogta a kérdést. Illéshez szólt, hogy ráébressze, szedje össze magát, és vegye észre, mit akar csinálni.

Úgy háromezer évvel később tőlem is megkérdi Isten:

- Mit csinálsz itt, Shelene?

A kérdés azt szolgálja, hogy gondoljam át, hol tartok. Döntsem el, merre kell továbbmennem. És noszogat, hogy tegyem meg a következő lépést.

Nem kell ugranom. Csak lépjek egyet.

Uram, segíts, hogy felismerjem hangodat, ha szólítasz. Segíts, hogy lássam hűségedet, és bízzam benne, hogy a legjobbat akarod nekem. Égesd szívembe a vágyat, hogy mindig el akarjam végezni a feladatot, amit rám bízol. Adj erőt és bátorságot, hogy megtegyem az első lépést afelé, amit elvársz tőlem.

Ámen.

forrás: Shelene Bryan: Every Doing Starts With a Step Encouragement for today