„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” 

Jk 1,17

Gyermekkoromban nem szerettem a változásokat. Az igazat megvallva, igyekeztem is elkerülni. Ez persze nem mindig sikerült.

Máig fel tudom idézni azt a félelmet, amit akkor éreztem, mikor magántanulóból iskolás lettem, gimnazista. Új diákként egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal – életem addigi legszörnyűbb élménye volt. A folytatás sem volt sokkal kellemesebb. Éjszakánként órákig szövögettem a terveket a sötétben, hogyan térhetnék vissza régi életemhez. Életem régi rendjéhez.

Hiába nőttem fel azóta, a változástól való félelem továbbra is rám tör bizonyos élethelyzetekben. Szeretnék visszahúzódni komfortzónámba az ismeretlen elől.

Nemrég tudatosult bennem, hogy meg kell lazítanom a kapcsolatomat valakivel, aki életem nagyon fontos része volt. Az iránta való tiszteletből nem részletezhetem, elég annyi, hogy ha továbbra is együtt maradunk, olyasmiket kellett volna tennem, amik ellentétben állnak a Szentírással. Túl sok veszély fenyegette volna Istenhez tartozásomat, ha továbbra is ápolom a kapcsolatot az illetővel. Az Úr gyengéden noszogatott, hogy lépjek ki ebből a kapcsolatból.

Rettegtem a döntéstől. Rám tört a félelem. Állandóan együtt voltunk. Végigbeszélgettük a napokat. Ugyanabba a társaságba jártunk. Hozzátartozott „életem rendjéhez”. Ha ezt az egyetlen személyt elengedem, elszakadok a teljes baráti körtől, akikhez tartoztunk, és minden helytől, ahova azelőtt mindannyian járni szoktunk. Próbáltam meggyőzni magam, nem kell lépnem, jól van ez így, ahogy van. Hiszen így kényelmes. És utálom a változást.

De saját magamért, Istennel való jó kapcsolatomért újra kellett fogalmaznom magamnak, milyen életet akarok élni. El kell fogadnom a mindennapokat e személy megszokott jelenléte nélkül. Végül engedelmesen kiléptem a kapcsolatból, bele a bizonytalanságba.

Azóta, hogy meghoztam azt a nehéz döntést, bizony sokszor előfordult, hogy visszavágytam a régi életem, a régi társaság után. Vissza akartam fordulni új életemtől a régihez, ami olyan megszokott, olyan természetes volt azelőtt.

Ebben a küzdelemben, az új életemmel való ismerkedés közben megtanultam valamit: változhatnak a körülményeim, de Isten sosem változik meg. Az életváltás közben erőt kaptam Jakab apostol levelének 1,17 verséből: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”

Életem új rendje szilárd építmény, melynek alapját az én változatlan Istenemre raktam, nem azokra a tűnő árnyékokra, amiket a változástól való félelem vetett rám. Valódi ajándék az Ő vezetése: megbízható, és tele van a Benne való örömmel. Isten az én javamra és a maga dicsőségére alakítja körülményeimet, kapcsolataimat.

Isten hűséges. Életadó új kapcsolatokkal, új közösséggel ajándékozott meg, melyet nem élvezhettem volna, ha nem engedelmeskedem Neki, és nem lépek ki komfortzónámból.

Akármi előtt állsz, akármilyen változások jönnek eléd az úton, tudom, hogy ugyanezt veled is meg tudja tenni. Hallgass Isten jelzéseire, hidd el, hogy számodra is kész az ajándéka: hűség, remény és bátorítás. Öleld magadhoz új életedet.

Uram, a változás, a bizonytalanság félelmetes tud lenni, de bízni fogok Benned. Segíts, hogy bizalommal járjam életem új útját, tudva, hogy Te tökéletesen előkészítetted. Szeretlek, Uram. Ámen.