„Te számon tartod szenvedéseim útját. Palackba gyűjtötted könnyeimet, feljegyzed őket a könyvedbe.” 

Zsolt 56,8

Hosszú éveken át mindig rejtegettem a könnyeimet. Visszatartottam őket, nem akartam sírni. Az egész egy kis tejfoggal kezdődött.

„Hajtsd hátra szépen a fejedet, hunyd be a szemed, tátsd nagyra a szád, számolj magadban háromig. Rendben? Egy – kettő – három!”

Hat éves voltam. Túl kicsi még ahhoz az éles fájdalomhoz, ami belém hasított. A legtermészetesebb dolog, hogy elkezdtem sírni.

„Bőgő masina!” Ennyit apámról. A nagy, hős foghúzó nevetett.

Hüppögve próbáltam magyarázni: „De fáj!” Átázott papírtampont szorongattam az ínyemben tátongó lyukon. Hősiességem bizonyítása fájdalmas bukással végződött. Nyámnyila kis alak lettem mások előtt.

Ez a nap pecsételte meg a fájdalomhoz való viszonyulásomat. A sírás szigorúan magánüggyé vált, ha egyáltalán lehetett létjogosultsága. Így nőttem fel. Valahányszor úgy éreztem, kitörni készülnek a könnyeim, erőszakkal visszatartottam őket a helyükön: szívem mélyén, ahol senki se látja.

Aztán szemem elé kerültek a fenti drága sorok, s minden megváltozott. „Te számon tartod szenvedéseim útját. Palackba gyűjtötted könnyeimet, feljegyzed őket a könyvedbe.” Zsolt 56,8.

Hihetetlen volt. Van Valaki, aki össze akarja gyűjteni a könnyeimet! Sokkal jobb helyen, mint a szívem szöglete. Hát nem gyönyörűséges arra gondolni, hogy minden könnycsepp, amit az évek során minket ért fájdalmas élményeink során ejtettünk (beleértve az első foghúzást is), össze vannak gyűjtve egy drága edénybe? Mennyei Atyánk szíve közelében, aki értékesnek tarja őket.

Látod, Isten nem nevet, ha sírunk. Nem mondja, hogy uralkodjunk magunkon, hogy lépjünk tovább, hogy felejtsük el könnyeinket. Inkább ölbe vesz, szerető karjával átölel, és mi kiönthetjük neki szívünket. Urunk szereti, ha megosztjuk Vele legmélyebb érzéseinket.

Nem tudom, mi okod van most a könnyezésre – hasztalan könyörgések, csalódások, az élet bizonytalanságai – ezt mind látja és megőrzi Az, aki vigaszt nyújt, és törődik velünk minden szükségünkben.

Ha valami visszatart, hadd biztassalak. Nyisd fel szíved zsilipjeit, engedd szabadjára sírásodat, csendesedj el az Úr közelében, add át neki a könnyeidet. Vagy írd ki magadból. Sétálj egyet, és könnyeidet add oda Neki. Kitárt karral várja, hogy Hozzá térj.

Uram, köszönöm, hogy könnycsatornákkal teremtettél. Ne hagyd, hogy mások véleményétől félve visszatartsam az érzelmeimet. Adj bátorságot a síráshoz, juttasd eszembe, hogy Te mellettem állsz, megvigasztalsz, elcsitítod a szívemet, bármi fájdalom érjen is. A Te szereteted nem lankad, és én nagyon hálás vagyok érte. Ámen.