„Ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és így szolgáljunk Istennek, neki tetsző módon, tisztelettel és félelemmel.” 

Zsid 12,28

Nincsenek gyönyörű ékszereim. Általában csak a jegygyűrűmet viselem, s egy másikat, amit Arttól kaptam 15. házassági évfordulónkra.

E két gyűrűn kívül összegyűlt még néhány ékszerem az évek során. Apró kis kincsek. Pénzbeli értékük nem sok, de a hozzájuk kapcsolódó emlékek miatt különlegesek.

Egy gyermekgyűrű, amit mostohaapámtól kaptam, mikor megkérte édesanyám kezét.

Egy karkötő édesanyámtól, néhány éve adta karácsonyra. Meg egy másik karkötő Arttól, amit idén kaptam Valentin-napi ajándékként.

Egy gyűrű a családi örökségből, amit első gyermekem születésekor kaptam.

Egy pici pecsétgyűrű, benne halványan apám monogramja, aki elment, és sosem tért vissza.

Egyszerű, de különleges tárgyak.

Egy héttel ezelőtt hiába kerestem az Arttól kapott karkötőt, nem volt ott, ahol hittem. Napokig kutattam utána, el nem tudtam képzelni, hol lehet. Nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy majd csak előkerül, valahova gondatlanul letettem, s ott felejtettem.

Harmadik nap felötlött bennem, hátha beraktam a többi ékszer közé a fiókba.

Kihúztam a fiókot, s mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet. Időbe telt, míg újra gondolkozni tudtam. Minden eltűnt. A gyűrűk. A karkötők. Az egyetlen tárgy, ami biológiai apámtól maradt. Aprócska dolgok, amiket az emlékek tettek értékessé.

Első reakcióm az volt, hogy a gyűrűs ujjaimra néztem. Megkönnyebbülve láttam, hogy aznap mindkét gyűrű rajtam volt. Biztonságban.

De minden másnak lába kelt, mintha soha nem is lettek volna. Pedig léteztek. És most nincsenek.

Csak bámultam az üres fiókot. Leültem egy kis székre az öltözőasztal mellett, és kényszerítettem az agyamat, hogy soroljon fel különböző okokat, amiért - hálás lehetek.

Furcsa, tudom.

Higgyétek el, sok egyéb felsorolás tülekedett, hogy a tudatom felszínére jusson. Gyanúsítottak listája. Az eltűnt holmik listája. Az emlékek, és hogy mennyire pótolhatatlan minden, ami eltűnt. Ötletek, hogy mikor és hogyan történhetett. Minden idegszálam azt áhította, hogy egy olyan igazi, rugdosódó dühroham törjön ki belőlem.

Higgyétek el nekem, néha a kiborulásnak való ellenállás be tudja bizonyítani, hogy másképpen is reagálhatunk. Erős akarattal visszatereltem a feltörni készülő gondolatokat. Elég veszteség ért abban a pillanatban, ne károsodjon még a lelkem is.

Mert a lelkem bízik abban, hogy „rendíthetetlen országot kaptunk”, s mivel ebben igenis biztos vagyok, megtehetem, hogy „hálás legyek, és úgy imádjam Istent, ahogy neki tetszik: tisztelettel és félelemmel” Zsid 12,28.

Hálás vagyok, hogy vannak gyermekeim – és ők megvannak.

Hálás vagyok, hogy van férjem, aki este majd engedi, hogy a takarója alá csúsztatva megmelegítsem hideg lábamat.

Hálás vagyok a napért, ami ma fényesen süt, és hálás vagyok a holdért, aminek a sugarai az éjszakai árnyékokon táncolnak majd.

Hálás vagyok a sok száz könnyű lélegzetvételért a mai napon, amikre nem kell odafigyelnem.

Hálás vagyok az emlékekért, amik ha akarom, felbukkannak és kigyúlnak.

Hálás vagyok, hogy még képes vagyok felidézni őket.

És így tovább. Addig folytattam, míg már nyugodtan be tudtam csukni a fiókot, s csak egy dolgot kértem Istentől. Na jó, kettőt.

„Először, Uram, azokért könyörgöm, akik ezt tették. Takard őket reménységbe, s mutasd meg nekik, hogy van más út. Bizonyára nagyon rossz helyzetben vannak. Uram, állj kérlek melléjük. Másodszor, ha lehetséges, hadd hozzanak vissza egy valamit. Uram, te tudod, mire gondolok. Ha lehetséges. Ha meg nem…akkor is újra meg újra köszönök mindent, Uram.”

Kincseim elvesztése ellenére még mindig enyém volt a nagy ajándék, hogy számbavehetem, mi mindenem van még.

Uram, segíts észben tartanom, hogy Te mindig vagy nekem. Az élet nehéz pillanataiban is van mit megköszönnöm, számbavehetem jóságod jeleit. Mert te mindig látod, tudod, számontartod, ami történik velem. Ámen.