„Nagy békességük van azoknak, akik szeretik törvényedet; nem botlanak meg azok.” Zsolt 119,165

Tik-tak, tik-tak. Hallgattam a váróterem órájának kattogását, és arra gondoltam, mennyire jó lenne másutt lenni. Csak itt nem: engem csend vesz körül, barátnőmet odabenn a gépek. Tegnap kávézás közben, mennyivel boldogabbak voltunk!

Meghallottam a hangját, ahogy kijött a rendelőből. Hangszínéből tudtam, mi az eredmény. Nem a rémült nő hangja volt, aki most szembesült egy vizsgálat eddig ismeretlen eredményével. Ahogy az arcát is megpillantottam, láthattam, hogy az arckifejezése sem tükröz rettegést vagy bizonytalanságot.

Egész lényéről egyvalami sugárzott: béke. Teljes és tökéletes béke.

Mikor odamentem hozzá, hogy felajánljam támogatásomat, hangjában remény csengett: „Mielőtt elmegyünk, meg akarom mutatni, mit súgott a szívembe Jézus”.

Leültünk ott, a kórház előcsarnokában, és a barátnőm biztos kezekkel ütötte fel a Bibliáját, mint aki tudja jól, hol fogja megtalálni, amit keres. A várakozás egész hetében ez a jól ismert mondat itatta át a lelkét.

Mialatt elém tárta mélységes hitét, a legtöbb, amit tenni tudtam érte, az volt, hogy visszatartottam a könnyeimet. Nem azért vagyok itt, hogy támogassam? Mégis az ő Isten igéjét továbbadó szavai voltak azok, amik élettel töltöttek fel mindkettőnket.

Barátnőm ott és akkor megélte ezt a mondatot. „Nagy békességük van azoknak, akik szeretik törvényedet; nem botlanak meg azok” (Zsolt 119,165).

Van abban valami valószerűtlen, mikor ott ülünk valaki mellett, aki épp megkapta a hírt, amitől mindnyájan rettegünk. Aki ebben a hírben megérintette Istent, és már nem fél a fájdalomtól, amit az élet tartogat. Én még nem éltem meg a félelemnek ezt a szintjét. Még nem fizettem meg az árát annak a békességnek, amit ő most átél. És amit én is nagyon szeretnék. Azt a békét, amiben ő él. Szeretném, ha a szívem mindent természetesnek fogadna el, ami az utamba kerül, mert békességben nyugszik Istenben, akiről tudja, hogy jó.

Bármi történjék is.

Jézus azt mondja, olyan békességet ad nekünk, ami meghaladja az értelmünket (Fil 4,7). Én láttam ezt a békességet. Szó szerint, saját szememmel láttam csodálatos barátnőmben akkor délelőtt. Megtapasztaltam a szépséget, ami olyan nő szépsége lehet, aki minden nap megfürdik Isten Igéjében. Ez a szépség sokkal több, mint amit tükörben láthat valaki. Ezt a szépséget szeretném.

Valószínű, sosem fogom pontosan azt a félelmet megtapasztalni, amit ő átélt. De a szépséget elérhetem.

Tudom, mit kell tennem érte – legyek olyan, mint a barátnőm.

Olyan széppé válok, mint amilyen ő, ha naponta Isten jelenlétébe helyezkedem, ha megtanulom minden nap szeretni az Ő törvényét – ahogy a zsoltáros mondja.

Elvonulni egyedül. Minden nap megjelenni ott, ahol Igéje belém mélyed, mert én belemélyedek az Igébe. Minden mást félretenni, hogy békéje szívem legeldugottabb zugába is beszivároghasson. Hagyni, hogy a béke kiszorítson minden félelmet.

A barátnőm nem a csinos frizurája vagy a divatos öltözködése miatt szép, bár ezekkel is rendelkezik. Azért szép, mert megtalálta Jézus békéjét a fájdalom ellenére. Erre a valódi szépségre vágyom.

Atyám, világunk minden nap megpróbál meggyőzni arról, hogy mit tekintsünk szépnek. A magazinok, a szépségipar reklámjai állandóan arra buzdítanak, hogy „többet, többet, még többet”. Pedig a Te szépséged szelíd béke akkor is, ha a világ őrjöng körülöttünk.

Uram, add, hogy minden vágyunkkal olyanok akarjunk lenni, amilyennek Te akarsz minket, olyan nők, akik Téged sugároznak mindazokra, akikkel találkozunk.  Ámen.