Az ellenségünk egy tolvaj, és az egyik legértékesebb dolog, amitől megfosztott minket az, hogy ellopta a jövőnket. Ellopta a „boldogan éltek örökkön-örökké” varázsát és ígéretét.

Nagyon kevesen élik reménységgel a szívükben az életüket. A hitetleneknek ezt súgja a fülébe: „A történeted egy balesettel véget ér, és azután… nincs semmi. Ez van.”

Nem csoda, ha ez emberek túl sokat isznak, túl sokat esznek, túl sokat tévéznek, tulajdonképpen, mintha már kijelentkeztek volna a saját életükből. Ugyanis, ha hagynák magukban felszínre törni a valódi vágyódást az élet, a szeretet és a boldogság után, de ugyanakkor nincs reményük, hogy ez az élet valaha el fog jönni… ez bizony nagyon fájdalmas lenne.

Azonban azokat, akik hittel keresik a Történet végét, az ellenség egy még ördögibb tévhittel áltatja, olyannal, amit még nehezebb eloszlatni, mert vallásos köntösbe van bújtatva: „A menny egy véget nem érő istentisztelet lesz fent az égben.” Azok az ostoba hárfákról és felhőkről szóló képzelgések. El sem tudom mondani, hányszor hallottam már, hogy „örökké Istent fogjuk dicsőíteni” és „egyik dicsőítő dalt fogjuk énekelni a másik után, örökkön-örökké, ámen.”

Számomra ez inkább úgy hangzik, mint a pokol.

De most komolyan – nemde Isten nekünk adta a varázslatos Édenkertet, azután ezt a csodálatos világot, ami telis-tele van gyönyörűséggel, kalanddal, megajándékozott szeretetteljes kapcsolatokkal, és akkor az eljövendő életben majd egy végtelenített gyülekezeti alkalomra küldene minket, mert az valahogy jobb? Hát ez nem kecsegtet túl sok reménnyel. Nem ez van a szívünk mélyére írva.

Na de tényleg! Mi jobb álmokat álmodunk, mint amit Isten álmodik? Mi jobb történeteket írunk, szebb befejezéssel, mint amit Isten írt? Képtelenség.

Nagyon jó hírem van számodra: ez nem az úgynevezett „Jó hír”. Még csak meg sem közelíti.

„ Hanem hirdetjük, amint meg van írva: "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett", azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” (1 Korinthus 2:9)