Ezt a megkapó jelenetet egy a CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át a louisianai Monroe-ban, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni. 

Úgy hatéves lehetett a szép, barnahajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is beillett volna. Nem divatjamúlt külseje miatt. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kékszélű fehér tornacipő volt rajta. Olyan igazi anyuka volt.

Kint zuhogott az eső. Az a fajta zápor, amikor a víz olyannyira igyekszik a földre jutni, hogy nem várja meg, míg a csatorna csövén leérkezik, hanem bőségesen zubog kifelé az ereszcsatornából. A közeli parkoló vízelvezető aknái már megteltek, hatalmas pocsolyák kötötték össze a parkoló kocsikat. Csak álldogáltunk mind az üvegtető alatt a Wal-Mart bejárati ajtaja mögött.

A kislány kedves hangja törte meg a transzszerű állapotot, amibe kerültünk, míg bámultuk a zuhogó esőt. 

„Anya, gyere, fussunk keresztül az esőn”- mondta.

„Tessék?”- kérdezte az édesanyja.

„Fussunk keresztül az esőn!” – ismételte a kislány.

„Szó sincs róla, édesem. Megvárjuk, míg egy kicsit csendesedik” – válaszolta az anya. A kislány várt pár percet, majd újrakezdte:

„Anya, fussunk keresztül az esőn!”

„Dehogy, hiszen bőrig ázunk”, mondta az anyja.

„Az nem lehet. Reggel nem ezt mondtad”- figyelmeztette a kislány, mialatt húzkodta az anyja karját.

„Reggel? Mikor mondtam olyat, hogy átszaladhatunk az esőn anélkül, hogy eláznánk?”

„Nem emlékszel? Mikor apuval beszélgettetek a rákjáról, azt mondtad: ’Ha Isten ezen átjuttat bennünket, bármin keresztül tud vinni!'"

Néma csend lett az előcsarnokban. Az esőn kívül semmit nem lehetett hallani. Csak álltunk ott elnémulva. Senki se mozdult, nem jött befelé és nem indult kifelé senki. Az anya is csak állt, és gondolkozott, mit válaszolhatna. Kinevethetné a kislányt, elhallgattathatná azzal, hogy butaságokat beszél. Vagy úgy tehetne, mintha meg se hallotta volna, amit mondott. De ez egy bizonyságtevő pillanat volt. Táplálhatja az ártatlan bizalmat, hogy később szárba szökkenjen belőle a hit. 

„Igazad van, csillagom. Menjünk, fussunk keresztül az esőn. Ha Isten megengedi, hogy megázzunk, azt jelenti, hogy szükségünk volt egy alapos lemosásra” – mondta.

Azzal kiszaladtak az esőbe. Mi csak álltunk és néztük őket mosolyogva, nevetve, ahogy átgázoltak a pocsolyákon az autók között. Bőrig áztak. De többen követték őket, gyermekként visítozva, nevetve szaladtak az autójukhoz. 

Szeretném hinni, hogy majd valamikor az élet egy későbbi fordulóján ez az anyuka visszagondol a kislányával töltött percekre, melyek úgy élnek majd emlékezetében, mintha albumba gyűjtögetett képek volnának. Talán majd mikor büszkén nézi ballagó leányát. Vagy amikor a kislány az édesapja karján végigsétál a templomhajón hófehér esküvői ruhában. Elneveti magát, a szíve kicsit hevesebben dobog. A mosoly el fogja árulni a körülállóknak, mennyire szeretik egymást. De csak ketten emlékeznek majd arra a kivételes pillanatra, amikor kifutottak az esőbe, bízva abban, hogy Isten átjuttatja rajta őket. 

Igen, engem is átjuttatott. Futottam teljes erőmből. Eláztam. Úgy látszik, egy jó lemosásra volt szükségem.