Használati útmutató misszióhoz

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” – olvashatjuk a felszólítást az evangéliumi szakaszban, s ez rögtön aggodalommal tölt el bennünket. Mintha egy nagy, áthatolhatatlan hegy állna előttünk, amely megrettent méreteivel, kihívásával. S noha kicsit hozzászoktunk, hogy e felszólítást újabb időkben szinte kizárólag a papi hivatásokért való imádság kontextusában halljuk, hiszen – legalábbis a mi környezetünkben – valóban aggasztóan kevés papi hivatás bontakozik ki, érdemes azt is megerősíteni magunkban: valójában mindannyiunkra, minden megkeresztelt emberre vonatkozik Jézus küldő szava, missziós parancsa. Ezért is érdemes végiggondolni, hogy pontosan mit kér Jézus, milyen küldetést, feladatot ad, hiszen ebben az evangéliumi szakaszban egy meglehetősen részletes használati útmutatót kaphatunk a misszióhoz.

Először is szembetűnik a Lukács-evangélium sodrában, hogy milyen nagy ütemben tágul ez a küldetés: a tizenkettő kiválasztása után nem sokkal már a hetvenkettőét látjuk, majd az evangélium végén, a mennybemenetel előtt olvashatjuk: „nevében megtérést és bűnbocsánatot hirdessenek minden népnek”. S nem véletlen a számok jelképisége sem: a tizenkettő mindig utalás Izrael tizenkét törzsére, a választott nép egészére. A hetvenkettő pedig: a Teremtés könyve 10. fejezete az akkor ismert világ népeinek listáját összegzi hetvenkettőben. Vagyis a küldetés valóban a „földkerekség határáig” szól, s célt tévesztünk, ha csak belterjesen, a saját jól megszokott és ismert köreinkre akarjuk küldetésünket leszűkíteni.

S nem véletlen az sem, hogy épp az aratás kontextusába helyezi Jézus a küldetésadást: az aratás egy végpontja, befejezése, lezárása egy korábban elkezdődött folyamatnak, növekedésnek, érésnek, ahogy a világról is azt tartja a keresztény gondolkodás, hogy egy vég, egy befejezés felé tart, afelé fejlődik, érik folyamatosan.

Fontos kitétel, hogy Jézus kettesével küldi el övéit a munkára: a magány, a magára hagyatottság hamar elbizonytalanít, eltántorít. A páros, közös munka során egymásra utaltságot tapasztalhatunk meg, mely lelkesít, megtart, átlendít, lehetőséget ad a tapasztalatcserére, bátorításra, élménymegosztásra, továbblépésre.

De talán a legfontosabb, legfeltűnőbb, s mai gondolkodás szerint leglogikátlanabb a missziós munka során az az egyszerűség, eszköztelenség, mellyel Jézus küldi övéit a nyilvánvalóan veszélyekkel, meg nem értéssel, ellenségeskedéssel teli terepre: mint a bárányokat a farkasok közé.

De valóban eszköztelenség ez? Nem inkább arról van szó, hogy eliminálunk mindent, ami felesleges, zavaró lehet, elterelheti a figyelmet? Úgy tűnik, a misszióba induló egyetlen eszköze, „fegyvere” az üzenet, a küldetés. Az, amit ő már megtapasztalt, átélt, ami őt már új emberré formálta: felfedezte, megmutatták neki, hogy „közel van az Isten Országa”, megtapasztalta Isten jelenlétét, erejét a saját életében. Épp ebből fakad küldetése. Ezt viszi másoknak. Minden többi eszköz csak gátló, visszatartó lenne.

Az Isten állandó jelenlétébe, gondoskodásába vetett hit teszi lehetővé azt is, hogy szállást vegyünk, bekéredzkedjünk valahová, elfogadjuk az ott felajánlott ételt, s ezzel is elismerjük: életünk folyamatosan Istentől függ, épp arról, amellett akarunk tanúságot tenni, akiről tapasztaltuk: gondunkat viseli minden helyzetben, vagy – fordítva megfogalmazva – akivel kapcsolatban állandóan azt érezzük: rászorulunk az ő irgalmára, szeretetére. Ugyanakkor hihetetlen visszaigazolása ennek az „együgyű” elkötelezettségnek az, amit a visszatérő tanítványok lelkesedén, tapasztalatán látunk: „a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk”.

Külön figyelmet érdemel itt is a „Békesség” hangsúlyozása: Lukács írása itt is – csakúgy mint Jézus születésénél – ezt hirdeti, kívánja minden embernek: azt a békét, békességet, a szív békéjét, amelyet a gondoskodó Istenbe vetett bizalom tud megteremteni. Ez ad egyensúlyt, nyugalmat, biztonságérzést a veszélyes küldetésben is.

És ebből fakad az az öröm is, amelyet Jézus a visszatérő tanítványok figyelmébe ajánl: nem a sikerek, a csodajelek, a különleges események, a félelmetes hatalmakkal szemben megtapasztalt hatalom ad örömet a missziót végzőknek, hanem az, hogy „nevetek föl van írva a mennyben”.

A missziót teljesítő ember nem a maga ura: küldetésben jár, s sikere sem saját siker; biztonságérzete, sikerélménye nem abból fakad, amit tett vagy tenni tud, hanem abból az alapvető élményéből, hogy az Isten őt már megérintette, szereti, ismeri, sajátjának vallja, „felírta a könyvébe”.

Kondé Lajos / Magyar Kurír