„Boldogok azok a szolgák”

Ma alig szeret valaki szolgálni, az emberek sokszor uralkodni akarnak, de a legtöbben egyszerűen önmaguknak élni. Rosszul cseng a szolgálat kifejezés a mai ember számára, mert a mai ember, különösen az európai ember életvezetése az önkibontakoztatásról szól. Sokszor látunk egy bizonyos féltékenységet a saját kis életre, kényelemre vonatkozóan. Propagandaszerűen képes jótékonykodni, az óvoda kerítését lefesteni. De alapmentalitása az önérvényesítés. Pedig akiben szemernyi szolgálatkészség sincs, azzal borzasztó nehéz együtt élni egy házasságban, együtt dolgozni egy munkahelyen, együtt lakni egy közösségben.

A mai evangélium a szolgálat boldogságát dicséri. A szolgálóknak megadatik valami többlet, amit mások nem látnak. Gondoljunk a kánai menyegzőre: a csodát senki sem látta, csak a szolgák, akik a vizet merítették. Nem az urak, a főhelyen ülők. Krisztus kitünteti őket, látnak valami többet. Az életben igen sok mindenről lemarad, aki mindig csak jól akar járni, akit ne zavarjanak mások a bajaikkal, aki nem kész rendelkezésre állni. Látunk önző életviteleket, önmagukat hatalmas kerítésekkel befalazókat. Aki önmagára koncentrál, lemarad a valóság tágasságáról. A valóság él, színes, élénk, gazdag, spontán – minderre éber egy szolgálatkész ember, de vak a maga ügyét hajszoló. Lemarad a mai nap csodájáról, Isten láthatatlan kezének a meglátásáról.

Balthasar rendkívül szereti a készségesség fogalmát. Felveti a kérdést: Krisztust valójában miben kell követni? Szegénységében, vándortanítói működésében, szakáll növesztésében? Mit jelent egy mai ember számára, hogy kövesse Krisztust? Erkölcsi parancsok megtartását, a megkeresztelkedést, a keresztény kultúra művelését? Balthasar szerint Krisztust a készségességében kell követni: ahogy készségesen nyitott volt az Atya akaratára, bárhogyan alakult is – és ahogy készségesen szolgálta az embereket, a keresztig is. Ezt átfogóbban szeretetnek nevezzük, mégis a készségesség kifejez egy sajátos dimenziót. Krisztus egész lényében fürkészi az Atya akaratát, kutatja a prófétákat és az Írásokat, sokat van egyedül az Atyával. Nincs soha „ha”, „de”, „eddig és ne tovább”, „feladom”. Mindent elhagy, ami akadályozza ebben, és mindent összefog, ami ebben segíti. Abszolút készségesség jellemzi az emberek felé is: meghallja a kiáltó Bartimeust, észreveszi a görnyedt hátú asszonyt, előzékeny Zakeussal, kérés nélkül feltámasztja a naimi ifjút. Ez a készségesség élteti belülről. A kereszténynek ugyanez a dolga: készségesen kutatni az Atya akaratát, bármilyen lapokat is oszt – és készségesen szolgálni az embereket. A készséges ember nyitottan, éberen, szolgálatkészen bocsátja életét rendelkezésre az üdvtörténetben. Megtalálja a szolgálatot egy családban, munkahelyen, lakónegyedben, de rákos betegen is szolgál az imáival. A Lélekről többnyire nem úgy gondolkodunk, miszerint arra való lenne, hogy segítsen vasakarattal végigvinni a mi élettervünket. A Lelket inkább gondoljuk kreatívnak, dinamikusnak, sokféle karizmát osztogatónak. Ha a Lélek ilyen, akkor nem az a helyes élet, ami a Lelket egy önző önérvényesítésre kívánja „szolgálatba venni”, hanem az, ha az ember engedi, hogy vigye egy szolgálatkész, színes, a töréseket is elfogadó, feltétlen készségességre az Atya és az emberek felé. Müller bíboros szerint amikor készséges vagyok, akkor mintegy nyitott vagyok Isten „itt és mostani kegyelmére”. Nem én használom Istent az én ügyem (polgári jólétem) megvalósítására, hanem kreatívan, éberen, készségesen én állok be a nagy üdvtervbe.

A keleti atyák három fokozatát ismerik annak, hogy ki milyen lelkülettel szolgál. A rabszolgák félelemből, a béresek bérért, a fiak önként. A keresztény szolgálat indítéka nem lehet a félelem. Milyen szorongóan teszi a jót az, aki állandóan fél mások véleményétől, fél a saját árnyékszemélyiségétől, fél a pokoltól. Különösen félünk a létbizonytalanságtól, a magánytól, a szenvedéstől. Milyen kevés a lendület, a felszabadult cselekvés, a bátor kreativitás annak az életében, aki állandóan fél. Kicsit jobb, de elégtelen a bérért tenni a jót. Alapvetően mindannyian jót, jólétet várunk Istentől. Ha jók vagyunk, mintha járna a jó, a jólét. Pedig az „adok, hogy adj” elvben nincs is szeretet. A nagyobbik tékozló fiú ilyen: mindent pontosan megtesz, csak nincs szíve. Az ilyen magatartásban korrektség, számítás, patikamérlegen mért igazságosság van. Egy korrekt társadalomban, a polgári jólét világában olykor a keresztény is tud ilyenné válni. Nézzük csak meg, minek örülünk, és mi miatt bosszankodunk naponta, milyenek az imáink: mennyit keringünk a jólét körül. Pedig Isten nem az üzletfelünk. Ferenc pápa keményen rászólt a keresztényekre, rám is: „Az evangéliumi élet nem polgári jólét!” A polgári jólét rendkívül el tud altatni, béressé tenni. Van azonban a szolgálatnak egy magasabb szintje: a fiúi szint. A fiú nem félelemből, nem bérért teszi a jót, hanem azonosul atyjával, szívesen szolgál. Az ember nagy méltósága az, hogy fiúi szinten szolgálhat, részt vehet az üdvtörténetben, szövetségben cselekedhet Istennel. A bizánci templomokban ezért nincsenek padok, szeretnek a hívek állva imádkozni. Egymással szembe állni, egymás arcát látni nem tehették akárkik. A szolgák, a béresek nem nézhettek uruk szemébe. Krisztus a tanítványait nem szolgának, hanem barátainak tekinti. Mi úgy akarunk szolgálni, hogy baráti megtiszteltetés Krisztus ügyébe beállni. Amikor állva imádkozunk, akkor ez a megtiszteltetés és a küldetés jut eszünkbe.

Végül a szolga fő jutalma nem az önmegnyerése lesz, hanem valamiképpen részesül Isten szenvedő Szolgájának a sorsában. Titokszerűen minden Krisztus-követő részesül hátrányos megkülönböztetésben, bántásban, keresztben, vagy legalább kinevetésben. Akár egyszerű családapáról van szó, akár miniszterről, akár pékről, akár professzorról. Valahogy mindenkinek kijut. Aki igazi szolga, ilyenkor sem méltatlankodik, hanem megtiszteltetésnek érzi, hogy a szenvedő Szolga sorsából részesülhet. Abban a reményben tud mégis szolgálni, hogy a szenvedő Szolga dicsőségéből is fog részesülni.

Papp Miklós/Magyar Kurír