Nem előjog, hanem felelősség

Jézus egy olyan kérdésre ad feleletet, amely minden kor minden hívő emberét elevenen foglalkoztatta: kik és hányan fognak üdvözülni? Mert hát szeretnénk valamiféle bizonyosságot, és jó lenne tudni, hogy pontosan hogyan is állunk az örök sorsunkkal. A szekták, az ilyen-olyan zárt és elittudatú csoportosulások, a másokat kirekesztő mozgalmak és irányzatok mindig biztos és szilárd választ adnak erre a kérdésre – szemben a Mesterrel, aki egyszerre megfoghatatlan, mégis világos felelettel szolgál. Nem beszél számokról, sőt, még azt sem ígéri meg, hogy ennek vagy annak az ágazatnak a tagjai be vannak biztosítva, elnyernek valamiféle isteni garancialevelet. Ugyanakkor egyértelművé teszi, miként kell bejárnunk az Isten országának kapujáig elvezető utunkat.

Az evangéliumi szakaszban szereplő példázat szereplői, bár kint rekednek, mégis ráéreznek arra, hogy mi lehet az üdvösségre jutás kulcsa: „A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál.” Az élet cselekedetei, stílusa, belső elvei a perdöntők. Csakhogy itt lepleződik le a tévedésük: úgy gondolják, elég fizikailag Jézus közelében (vele egy utcában) lenni, és eközben élni a magunk életét. Csakhogy a kaput bezáró Úr nekik szegezi az ítéletet: „Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők!” Nincs olyan Jézus-közelség, ami önmagában megnyitná előttünk az országot. A döntések és tettek Jézus-arcúsága az, ami perdöntő fontosságú. Így van ez az életben is: abból, hogy a legkiválóbb professzor óráján ültem, még egyáltalán nem következik, hogy meg is értettem az adott tudományt, s még kevésbé, hogy jómagam szintén kiváló művelőjévé váltam.

Mi következik mindebből? A hívők sokszor ringatják magukat abban a téves bizonyosságban, hogy Isten „a mi Istenünk”, az Úr „a miénk”, ahogyan miénk az igazság, az erkölcsi jóság és a mindenki másénál tökéletesebb tanítás. Való igaz, hogy Isten a Szentírásban és a szenthagyományban átadott nekünk mindent, ami az üdvösség eléréséhez szükséges – de ez egyáltalán nem fog megmenteni bennünket, hacsak nem válik húsunkká-vérünkké, mindennapos életgyakorlatunkká. Ezzel szemben lehet, hogy vannak olyanok a világban, akik nem sajátították el az evangéliumi tanítás szavait (például azért, mert képmutató, álszent keresztények eltaszították őket Krisztustól), ám cselekedeteikben mégis (a kegyelem titkos működése okán) Jézus-arcúan cselekvő életet élnek. Kereszténynek lenni nem előjog, hanem nagyobb felelősség. Annak igénye, hogy az igaz szavak igaz életté váljanak bennük.

Török Csaba

Magyar Kurír