Ki és mi nyit nekünk ajtót?

Az evangéliumot olvasva számos helyen találkozunk furcsa kérdésekkel. Ezek sok esetben jó fokmérői annak, hogy a mindennapi életünk, megszokott világunk keretei közé mennyire nem lehetséges bepasszítani azt a nézőpontot, értékrendet, amelyre Jézus akarja felnyitni a szemünket.

Ilyen kérdésfelvetés volt Péter részéről az, hogy „mi mindent elhagytunk és követtünk téged; mi lesz hát a jutalmunk?” Vagy az az eset, amikor a tanítványok azon tanakodnak, hogy melyikük lesz nagyobb a mennyek országában; vagy a talán legkomikusabb eset, amikor a feltámadott Jézusnak nekiszegezik: „Most fogod helyreállítani Izrael országát?”.

S hasonló a kérdésfelvetés most is: kevesen vannak-e, akik üdvözülnek... Persze, ha jól fülelünk, illetve ha próbáljuk megragadni a lényegi kérdést az elhangzott mögött, akkor kihallhatjuk, hogy a kérdés nem ennyire elvi, elméleti. Ott áll mögötte egy kérdező, útkereső egzisztencia, talán kételkedő, bizonytalan emberi szív: vajon én, én üdvözülhetek-e? Én beleférhetek-e az üdvösségbe? Vannak-e, lesznek-e annyian ott, hogy nekem is helyem lehet, vagy az csak az elitnek, a legkiválóbbaknak van fenntartva, olyannyira, hogy talán már nem is érdemes versenybe szállni miatta. S ha nem, akkor pedig mi lesz velem, mi vár rám?

Épp emiatt nagyon frappáns és bölcs Jézus válasza, tanítása most is, hiszen – mint máskor is annyiszor – sem egy bonyolult fejtegetésbe nem fog, sem pedig egy lapidáris, egyszavas választ nem ad, hanem ismét példabeszédbe kezd.

Példabeszédbe, ami kimond ugyan világosan valamit, de nem úgy, hogy az egyszerű, fekete vagy fehér legyen. Példabeszédbe, ami elgondolkodtat, továbbgondolásra késztet. Példabeszédbe, aminek nem egy meghatározott alanya, főszereplője van, hanem ahová ki-ki saját magát beleillesztheti.

Ugyanakkor a példázat nem enged abba a felszínes, könnyelmű irányba se letérni, hogy az üdvösség elérése könnyű, magától értetődő lenne: egyértelműen szűk kapuról beszél. S láthatjuk ebben azt is, mennyire összhangban áll ez a kép Jézus egész tanításával. A szűk kapu nem azért szűk, hogy minél kevesebben férjenek be rajta. A kapu azért szűk, mert ott csak az egyes ember maga, egyedül, legbelső mivoltával mehet be. Mindazt, amit egész életünkben gyűjtöttünk, felhalmoztunk, amivel körülvettük magunkat, azt nem tudjuk átpréselni a szűk kapun. Vagy ahogy leegyszerűsítve szoktuk mondani: a sírba nem vihetünk magunkkal semmit. Az üdvösség kapujában csak a szívünk, a bennünk levő szeretet és az ebből fakadó szeretetteli cselekedetek számítanak. Nem nehéz ebből kihallani Jézus másik figyelmeztetését: gyűjtsetek kincset a mennyben...

A példabeszéd egy másik gondolatán elindulva nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire az evilágiság, a farizeusság, a hamis, felszínes vallásosság kritikája is ez a szakasz.

Nem tudjuk, ki fordult eredetileg ezzel a kérdéssel Jézushoz. Lehet, hogy olyasvalaki volt, akinek azért támadtak kétségei, mert jól ismerte a vallási, ill. vallásos elit, a bennfentesek, az önhitt törvénykövetők és törvénymagyarázók nézőpontját az üdvösség elnyeréséről. Könnyen lehet, hogy ő is egy őszinte érdeklődésű, de önmagát a hivatalos vallási elittől távol érző valaki volt – ahogy az evangéliumi történetekben sok hasonló „mellékszereplőt”, marginalizálódott karaktert is láthatunk még: a vakon született embert, a szamáriai asszonyt, a Jézus lábát megkenő nőt, a lepisszegett Bartimeust...

És Jézus épp ezekhez az emberekhez hajolt oda, nekik mutatta meg az irgalmas Atya-Isten képét, miközben figyelmeztette, kritizálta a „bennfentes”, „szakértő”, önhitt és magabiztos „kiválasztottakat”.

A ház urának alakja, aki többszörösen is megtagad mindenfajta ismeretséget a hozzá kopogtatóktól és bezárja az ajtót, két fontos tényt tár elénk.

Egyrészt azt, hogy az üdvösség elnyerésében az ilyenfajta „haverságnak”, ismeretségnek, semmiféle jelentősége nincs, semmiféle jogosultságot nem ad az, hogy „veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál”… Noha nehéz ezt elfogadni, hiszen a világi gondolkodásunknak elég biztos fokmérője az életben elért sikereink útján, hogy kit ismerünk, kivel étkeztünk együtt, kivel vagyunk jóban... (Vajon Jézust egy-egy lakoma, vendégség után hányan akarták „használni” ilyen módon?! Nem erre válasz-e a jézusi kijelentés: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: »Uram, Uram«, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”)

Másrészt fontos a ház urának az a cselekedete, hogy egyszer csak fölkel és bezárja az ajtót. Hasonlóan a tíz szűzről szóló példabeszédhez, ez egyértelmű kifejezése annak: az időnek, a játszmának, a rendelkezésre álló keretnek egyszer mindenki számára vége lesz. Akárhogy is élünk, akármit is gondolunk és akármit is cselekszünk, el fog jönni egy pont az életben, amikor bezárul az ajtó és vége lesz minden gyűjtögetésnek, ismeretségnek, cselekedetnek, függetlenül attól, hogy az a javunkat szolgálta-e vagy épp a kárunkat...

Így az evangélium e szakasza egy másik kérdéssel szembesít bennünket, melyre mindenkinek külön-külön, egészen személyesen kell választ adnia. Ez a kérdés pedig már nem annak az elbizonytalanodott valakinek a látszólag személytelen érdeklődése, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek-e vajon...

Hiszen erre Jézus választ adott. A példabeszédek többértelműségét kihasználva ugyan, de egyértelműt. És épp ez az evangélium, az örömhír: a szűk kapun alapvetően bárki átmehet, az nem csak kevés kiválasztottnak van fenntartva.

A kérdés számunkra – egészen személyesen és egészen egyénre szabott módon – a következő: ki és mi nyitja meg számunkra – konkrétan: számomra – a szűk kaput?!

Kondé Lajos / Magyar Kurír