A tettek vallása
Az édesapjuk által szőlőbeli munkára felkért két fiú történetét szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Minden okunk megvan erre, hiszen Jézus korában a farizeusok és az írástudók leginkább azt kritizálták, hogy a Mester nem csak a választott nép fiaihoz beszélt. Bizonyára ezzel a megfontolással őrzi meg ezt a történetet evangéliumában Máté. De az is lehet, hogy a saját közösségében mást is felfedezett az apostol: lehetséges, hogy Jézus tanításának elfogadása olykor csak elvben történt meg, s az elméleti egyetértést nem követte gyakorlati tett. Nem ezért van esetleg, hogy ma is annyira kellemetlen végighallgatni ezt a történetet?
Az antik elképzelés szerint a gondolkodás központja a szív. Ha az ember valamit szívében elfogad, akkor természetszerűleg követi is azt. A modern ember a gondolkodás központjának az emberi agyat tekinti. Az igazság belátása azonban – ebben az esetben – nem jelenti az igazság követését is. Manapság szétvált a tudomány és az emberi meggyőződés: az agyunkkal felfogjuk, megértjük, okosak és intelligensek vagyunk, de a szív, a meggyőződés, az odaállás gyakran hiányzik.
Egészen biztos, hogy Jézus és az apostolok korában is megvoltak a lelkesen bólogató, de aztán konkrétan semmit sem cselekvő emberek, a semmittevők. Vajon Jakab apostol miért teszi fel a kérdést: „mit használ, ha valaki azt állítja, van hite, belőle fakadó cselekedetei azonban nincsenek?” (Jak 2,14)? Hitünket tettekkel kell bizonyítanunk: éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, ruhátlan voltam és felruháztatok. Ezek a vizsgatételek az örök életre! Csupa olyan kérés, amelyre kizárólag tettekkel lehet válaszolni. Jézus vallása nem elméleti vallás, nem a hittételek vallása, hanem a példaértékű tetteké.
S a két fiúról szóló történet még ennél is sokkal bonyolultabb kérdéseket vet fel. Tapasztalatból nagyon jól tudjuk, hogy a mindennapi élet nemcsak igenből és nemből áll, nemcsak fehér és fekete, hanem meglehetősen színes és gazdag árnyalatokban. Mondhatok igent, s valóban ki is megyek a szőlőbe, vagy mondhatok nemet, és az aztán tényleg nem is marad. De ki lehet menni a szőlőbe – lelkesen! – úgy is, hogy otthon „felejtem” a kapát. Arról nem is beszélve, hogy kint a szőlőben is jól el lehet tölteni az időt munka helyett cigarettázással, lötyögéssel, a kapa nyelét támasztva. Lám-lám, mégsem olyan könnyű megválaszolni, hogy végül ki teljesítette – ki teljesíti – az édesapa akaratát.
Egy mindenképp biztos. A történet tanítása egyértelmű és világos: nem az igent mondás, hanem az igent cselekvés a döntő! Csak egyetlen konkrét példa: amikor a szentáldozásban Krisztus testét vesszük, azt mondjuk: Ámen. Igent mondunk – „úgy legyen” –, de minden attól függ, tudjuk-e mit mondunk ezzel, és mit teszünk utána.
A két fiú történetének van pozitív, bátorító vetülete is. Lehet, hogy figyelünk Jézusra, keressük Isten akaratát, s mégis megesik, hogy rossz döntést hozunk. Ekkor se keseredjünk el: mindig van lehetőségünk javítani, változtatni, jóra fordítani, amit elrontottunk. Ahogy az első fiú tette: nemet mondott ugyan, de megbánta, és mégis kiment a szőlőbe dolgozni.
Kovács Gergely, Róma
Kommentáld!