„Melyik az első a parancsok közül?”

Nemrégiben egy napon – épp a csúcsforgalom idején – egy baleset miatt közlekedési dugó alakult ki a környékünkön. A helyszínre érkező rendőrök, miután gyorsan átlátták, melyek a legsürgősebb teendők, s hogyan lehetne a leggyorsabban oldani a szorult helyzeten, az egyik kollégájukat kirendelték a kereszteződés közepére, hogy a szokásos karjelzésekkel kezdje meg a forgalom irányítását, és igyekezzék mihamarabb úrrá lenni a torlódáson, káoszon.

Az elgondolás valóban teljesen logikus volt, ám az első perctől tapasztalni lehetett, hogy a káosz nemhogy oldódott volna, inkább egyre nőtt. Hol lehetett a hiba?

A dugón átevickélni próbáló autósok arcán kevés kivétellel látni lehetett a tanácstalanságot, nem tudták, hogy melyik karjelzés és testtartás mit is jelent; s most akkor szabad-e vagy inkább tilos. S még azok is, akik kicsivel magabiztosabban manővereztek, sokkal inkább a forgalomirányító rendőr arckifejezése, gesztusai alapján bátorodtak fel, semmint a szabályos jelzések és testtartások miatt. 

Ez a helyzet kissé segített megvilágítani azt a helyzetet, ami az evangéliumban bemutatott írástudót is motiválhatta: „Mester, melyik az első a parancsok közül?” 

Hiszen nyilvánvaló, hogy aki jogosítványt szerzett, aki KRESZ-t tanult, valamikor tisztában volt a karjelzések jelentésével is. S általában azt is tudjuk, hogy egy kereszteződésben a forgalmat szabályozó jelzőrendszerek miként épülnek egymásra: hogy alapvetően a táblák adnak eligazítást, de ha működnek a jelzőlámpák is, akkor azok magasabb rendűek a tábláknál, s az imént leírt helyzetekben mindezeket felülírhatja a forgalomirányító rendőr karjelzése.

Általában gond nélkül, „rutinból” elközlekedünk a saját útvonalainkon az ismert és megszokott jelzések között. Csak akkor merül fel a kérdés, hogy melyik szabály is az erősebb, amikor valami rendkívüli helyzet adódik.

Valószínűleg hasonlót élhetett meg az evangéliumban említett írástudó is: ismerte a mózesi törvény több száz betartandó előírását, az aprólékos szabályokat, amelyek az élet minden területére kiterjedtek, ám felmerült benne a kérdés: „Igen, igen, de valójában mi végre mindez?” Mi az a legfőbb szabály, ami mindenek felett áll?

S persze, jámbor vallásosként tudta ezt is, hiszen végül ő maga dicséri meg a Mestert, hogy helyesen megfelelt a kérdésére. Mégis, valami miatt elbizonytalanodott, keresett valamit, éppúgy, mint a „gazdag ifjú”, akit néhány hete szintén az evangélium állított elénk.

Írástudóként, törvénytisztelőként bizonyára napi szinten találkozott ezzel a „legfőbb paranccsal”, hiszen tudjuk, hogy a Jézus válaszában szereplő törvény az, amit kezdőszavai alapján „Sema Izrael”-ként szoktunk emlegetni, és amit a zsidó férfiak reggel és este is imádságként mondtak el.

S ha kicsit továbbmegyünk ennél, mi is feltehetjük magunknak a kérdést: keresztényként, Krisztus követőiként számunkra mi a legfőbb parancs, mi az első az összes közül?

Biztosan sokféle választ tudnánk adni arra, hogy Jézus tanítására figyelve mi számunkra a legfőbb parancs. 

De fontos látnunk azt is, hogy akármennyi parancsot, szövegszerű idézetet is hoznánk Jézus tanításából, a kereszténység mégsem egy írás, egy szabályrendszer követése, hanem Valakinek a követése élő hittel: ő pedig Jézus Krisztus.

S ahogyan az Ószövetség népe naponta többször is elimádkozta a „semát”, s imaszíjak segítségével kezére és homlokára is kötötte, hogy mindig szem előtt legyen, ugyanúgy állandóan velünk lehet a mi legfőbb törvényünk, és az élet minden helyzetében ugyanúgy próbálhatunk ráhangolódni. Ennek egyik kiváló eszköze a keleti kereszténység szerzetesi gyakorlatából elterjedt imamód, a Jézus-ima: „Uram, Jézus Krisztus, Élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” 

Kondé Lajos