Minden világos

Lukács evangéliumának negyedik fejezete Jézus nyilvános működésének kezdetéről számol be. Jézus visszatér Galileába, és elkezdi járni annak városait. A fejezet refrénszerűen ismételgeti, milyen csodálatot és megrendültséget vált ki Jézus személye és tanítása a városlakókból: „Elterjedt a híre az egész környéken. Tanított zsinagógáikban, és mindenki részéről tisztelet övezte.” (Lk 4,14); „Mindnyájan helyeseltek, és csodálkoztak az ajkáról fakadó szavak erején.” (Lk 4,22); „Álmélkodtak tanításán, mert szavának ereje volt.” (Lk 4,32). A megrendült emberekben bizalom fakad, Jézusra bízzák démontól megszállt és betegségtől gyötört szeretteiket (Lk 4,33.38.40–41). Ilyen módon a működés kezdetéről szóló fejezet az egész Lukács-evangélium tükre.

A negyedik fejezet középpontjában mégis egy olyan városról olvasunk, amelyben Jézus hallgatóinak meglepődöttségét nem követi katarzis, ahol nem történik gyógyulás, nem alakul ki bizalom Jézus és az emberek között: ez pedig Jézus szülővárosa, Názáret. Sőt Jézus keményen szembesíti rokonait és földijeit azzal, hogy az ő sorsa otthonában – miként a prófétáké – a meg nem értettség és a kitaszítás. És a városlakók így is reagálnak: „Mindenki haragra gerjedt a zsinagógában. Felkeltek, kiűzték a városból, és elvitték annak a hegynek a peremére, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák” (Lk 4,28–29). A negyedik fejezet ezen a ponton is előrevetíti Jézus sorsát, akinek végzetét saját rokonsága teljesíti be, s akit a hegyen, a városon kívül taszítanak majd ki az élők sorából.

Miben különböztek a názáretiek, Jézus rokonai és ismerősei a többi galileai zsidó embertől? Mi volt az, amivel kiváltották Jézus kemény szavait a próféták sorsáról? Hiszen kezdetben ők is csodálkoznak és egyetértenek: „Mindnyájan helyeseltek, és csodálkoztak az ajkáról fakadó szavak erején” (Lk 4,22). A döntő különbség a rákövetkező kérdő mondatban van: „Nemde József fia ez?” Nekik minden világos. Az elmúlt évek tapasztalata, a hagyomány, a látás, a rokonság jelenti kérdésük fedezetét. Maguknak vindikálják az ismeretet, kisajátítják maguknak Jézust is. És minthogy nem lépnek vele párbeszédbe, nem mutatják meg saját sebzettségüket, múltjukat, törékenységüket, mint Galilea többi városlakója, gőgjükben lemaradnak a csodáról és a gyógyulásról. És ebben is előre jelzik az evangélium – de nagyon sok Krisztus-követő – későbbi történeteit.

Lukács evangéliuma a mai keresztényeknek is szól, akik hagyományaik, teológiáik, érdekeik fedezetében bízva túlságosan is ismerni vélik, s ezzel kisajátítják maguknak a Názáretit. Akiknek minden világos, akik magabiztosan nyilatkoznak az idegennek tűnő emberekről, a peremen lévőkről, s akik kérdéseikkel is inkább állítanak. Pedig „az az egyház, amelyben minden világos, az nem katolikus. Az nem Isten és ember találkozásának a helye, hanem egy zárt rendszer. Mindenekelőtt a kontroll elvesztésétől való félelem, a szűkösség jellemzi” – írja Martin Werlen apát. Ennek a szűkösségnek a bevallása, ennek a sebzettségnek a feltárása a többi galileai – a démontól megszállottak, a sánták, láztól gyötörtek és betegek – közé sorolná a mai keresztényeket. És akkor a gyógyulás párbeszédébe léphetnénk Jézussal. Különben az a veszély fenyeget, hogy az idegenekről, a peremen lévőkről, Istenről és József fiáról magabiztosan nyilatkozva megragadjuk, kiűzzük a városból, és a hegy a peremére rángatjuk az Isten fiát, hogy letaszítsuk őt.

Dejcsics Konrád OSB