„Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4,32.

Épp befejeztem a konyha takarítását. Minden a helyén, ragyognak a pultok, a tűzhely, tökéletes tisztaság. Ekkor történt. Abban a percben, amikor épp munkám gyümölcsében gyönyörködtem, belépett a férjem.

Örülhettem volna, de nem ez történt. Tudtam, mi következik. Hazaugrott ebédelni, elkészíteni egyik kedvenc meleg szendvicsét. Lelki szemeim előtt megjelentek a zsírfoltok, amik rövidesen elborítják frissen sikált tűzhelyem tetejét, s a szennyes edények, amik meg fogják tölteni gyönyörű, tiszta mosogatómat.

Gondolataim a felforduláson jártak, amit az én frissen takarított konyhámban fog a férjem okozni. Nem álltam meg szó nélkül, sorolni kezdtem az utasításokat:

„Légy szíves, ne rendetleníts. Épp most takarítottam.”

„Légy szíves, tedd be a koszos edényeket a mosogatógépbe.”

„Légy szíves, töröld le a morzsákat a pultról.”

„Légy szíves, majd tisztítsd le a tűzhely tetejét, amivel annyit kínlódtam.”

Udvarias voltam. Figyeled a „légy szíves”-eket? Megvan a módja, hogyan kell a konyhában tevékenykedni. Úgy, ahogy én szeretem.

Észrevettem a tekintetét. Tudtam, mit gondol. Muszáj kötekednie. Most ez mire volt jó? Kellett nekem hazajönnöm ebédelni.

Tudtam, hogy piszkálom. Tudtam, hogy utasítgatom. És nem ez volt az első eset.

Gyakran előfordul ilyenkor, hogy miután kimondtam a bántó szavakat, megkérdezem magamtól: Ezt valóban én mondtam?

Mikor nagy ügyet csinálok apró dolgokból, megbánom később, és rosszul érzem magam. Mikor benne vagyok, mégis úgy érzem, nem tudom visszatartani.

Ha Isten igéjéhez fordulok, indíttatást érzek arra, hogy megváltozzam. Nem akarok hajcsár lenni. Megígérem, hogy bármit látok – koszos edényeket a mosogatóban, morzsákat a pulton, zsírfoltokat a tűzhelyen – nem fogok szólni.

Aztán órákkal, napokkal később, ha újra alkalom adódik, megint kitör belőlem. Pillanatok alatt beindul a beszédfolyam.

Meggyőződésem, hogy igazam van. Úgy jó, ahogy én csinálom. Mélyen magamban tudom, hogy másként is viselkedhetnék, de mindig megszólal az önigazolás: „Ilyen vagyok, és kész”.

Pedig az igazság az, hogy nem ilyen vagyok, hanem ilyen szoktam lenni.

És ez nem az, amilyennek Isten szeretne látni engem. Ő pontosan megmondja, milyennek szeretné hallani a beszédemet. Szavaim legyenek:

Építőek: „Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak.” Ef 4,29.

Szelídek: „A szelíd felelet csillapítja a haragot, a sértő szó felkorbácsolja az indulatot.” Péld 15,1.

Bölcsek, visszafogottak: „A bolond egész mérgét azonnal kiönti, de a bölcs végül is lecsillapítja.” Péld 29,11.

Megértőek: „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Ef 4,32.

Annyira nehéz ezt magunktól betartani! De Isten képessé tesz rá Szentlelke erejével, hogy engedelmeskedjünk ezeknek az írásoknak. Átformál minket, hogy egyre inkább hasonlítsunk Hozzá. Olyankor pedig, mikor úgy érezzük, ki van zárva, hogy kedvesen tudjunk szólni valakihez, gondoljunk arra, hogy MINDENRE van erőnk a Krisztusban, aki megerősít minket (Fil 4,13).

Ha lecsendesítjük a szívünket. Ha az Igét nyitjuk fel, és nem a szánkat. Ha alázatos lélekkel, megadással fordulunk Hozzá. Ha az Ő útjait követjük a magunk szokásai helyett.

Akkor Isten elvégzi rajtunk az Ő munkáját, és segít megszelídíteni a nyelvünket. És azért könyörgöm, hogy ha legközelebb megkérdezzük magunktól: „Ezt valóban én mondtam?”, ez akkor legyen, mikor észrevesszük, hogy szelíden, türelemmel, kedvesen szóltunk. Ez az Ő bennünk zajló működésének jele lesz.

Uram, kérlek, segíts megszelídítenem a nyelvemet. Tedd szívemet készségessé Igéd iránt. Vezess végig az Igazságban. Tégy képessé Szentlelked erejével az építő, szelíd, bölcs és megértő szóra, amivel életet sarjaszthatok. Köszönöm, Atyám, hogy hűséges vagy, és kitartasz Ígéreteidben.  Ámen.