„Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg. Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve. Mert ki-ki a maga terhét hordozza.” 

Gal 6,3-5 (Károli)

Az összevetés fáj. Szinte mindig.

Amikor végre úgy vélem, sínen van az életem valamelyik területe, megjelenik valaki, s beszámol valamiről, ami az enyémhez képest sokkal jobb. Jóérzésem meginog, elkezdek kételkedni, s lelkem békéje szépen tovaszáll.

Szívem legmélyén tudom, hogy Isten mindent jóra tud és jóra akar fordítani az életemben, azokat a vonásaimat is, amikre érzékeny vagyok. De legyünk őszinték, akkor is nehéz.

Nemrég egy előnytelen adottságom, amit pontosan számon tartok, túlzottan előtérbe került a gondolataimban, mert mások tökéletességével vetettem össze. Strandon voltam barátnőkkel, akiknek mind táncosnő-lábuk van. Táncosnő-lábuk, azaz húszéves balerina-tökéletességű lábuk. Mert ugye mondhatnánk, hogy nekem is táncosnő-lábam van a Madagaszkár táncoló vízilójához képest…

Egyértelmű, hogy genetikailag nem hoztam magammal hosszú, karcsú lábakat, egyek bármilyen egészségesen, sportoljak bár kétszer annyit, mint táncosnő-lábú barátnőim.

Ott voltam tehát a strandon, összevetve a magam egyik gyengeségét az ő egyik erősségükkel.

Legbelső gondolataim kicsiny kamrájában sírva fakadtam. Vesztesnek éreztem magam, és tudtam, hogy ez már mindig így lesz ezen a téren.

Persze, tudok én fejlődni. Isten a megmondhatója, mennyit dolgozom rajta. És legtöbbször tudatában vagyok, hogy Isten mindenből jót hoz ki. De mikor az összevetés közbeszól, nagyon nehéz visszatérni a biztonságba. Rosszabb, mint nehéz. Képes vagyok elfelejteni mindent, amik viszont az én erősségeim.

És ha ezekre nem gondolok, a szívem félrelép. A hála helyét átveszi az emésztő rágódás a hiányosságokon.

A Sátán mindig igyekszik arra mutatni, ami „rossz”, hogy ezzel ne adjon teret annak, ami „jó”. És suttogásai néha nagyon meggyőzően hangzanak.

Ám ez egy nagyon veszélyes leszállópálya a gondolataink számára.

Ilyen pillanatokban meg kell merítkeznem a fenti igénk igazságában: „Ha valaki azt hiszi, hogy ő valami, holott nem az, becsapja magát. Mindenki vizsgálja meg saját cselekedeteit. Csak önmaguk alapján dicsekedjenek, ne másokkal összevetve, mert mindenki a maga terhét kell, hogy hordozza.” Gal 3,5-6 alapján.

Ahogy tovább gondolkoztam azon, amit a strandon átéltem, rájöttem, hogy nem voltam eléggé felvértezve imádsággal. Tudhattam volna előre, hogy ilyen összehasonlítgatós gondjaim lesznek, kérnem kellett volna Istent, hogy segítsen csak Rá figyelnem. Ehelyett dagonyáztam az önsajnálatban, az pedig nem az Úrtól való. Így van? Így.

Azért osztottam ezt meg veled, hogy lásd, mind küszködünk. Én is tanuló vagyok. Akárcsak te.

És óriási szükségem van Isten igazságára, hogy minden nap itassa át gyöngeségeimet. Csak így tudok előlépni a kételyek árnyékából a valóság életadó világosságába, hogy az legyek, akinek Isten megteremtett. És lássam, hogy ez jó. Nem tökéletes. Közel se. De jó. És a jó, az jó.

Uram, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy sokszor összevetem magam vagy az életemet másokkal. Tudom, hogy Te raktad össze minden vonásomat. Segíts, hogy mindenben szereteted nyomát lássam, aki kislányodnak teremtettél.  Ámen.