Fanni Crosby ,az ismert költőnő, számos evangéliumi ének szerzője síkra szállt a látássérültek jogaiért, és már korán elhatározta magát az elégedettségre. Fanny Crosby , aki szó szerint az életárnyékos oldalára született, megtanított bennünket igazán látni.

Nem volt más, mint ostoba, elkerülhető felelőtlenség, ami súlyosan kihatott Fanny Crosby sorsára. Nem sokkal azután, hogy 1820. március 24-én egy New Yorktól 120 kilométerre fekvő kis faluban szegényes körülmények közé megszületett, a kis Frances Jane Crosby csecsemőként szemgyulladást kapott. Szülei, John és Mercy Crosby orvost hívtak, aki forró mustárpakolást ajánlott a gyermek szemére. a kezelés végzetesnek bizonyult, és a kislány vakságához vezetett.

A gyulladás ugyan elmúlt, de a szaruhártya károsodott. Édesapja egy évvel a születése után meghalt, úgyhogy az édesanyjának munkát kellett vállalnia, Fannyt pedig a nagymama gondjaira bízták.

Feltehetően ennek az idősebb hölgynek köszönhető, hogy túláradó életörömet fakasztott ennek a fiatal lánynak a lelkében, aki amúgy azzal a kilátással nőtt volna fel, hogy fogyatékos, nincstelen nőként már korán a társadalom peremére kerül. 

- Most én következem, nagymama, túl sötét van számodra az olvasáshoz. - Honnan tudod, gyermekem? – kérdezte meglepetten az idős hölgy, és az asztalra tette bibliáját. - Egyszerűen érzem, Most hallgass ide. 

Valóban kérdés volt, ki kinek olvas fel, illetve mesél. Fanny tudásra szomjazó szíve csak úgy szívott magába minden egyes szót, amit a nagymamája a Bibliából felolvasott. Az idős asszony útmutatása mellett Fanny egész szakaszokat tanult meg kívülről. 

A Szentírás egész életemet táplálta– jellemezte később ezeket az olvasással töltött közös órákat. - Most imádkozzunk, nagymama!  "Jó Istenem, ma a tanár már megint nevetett, amikor jelentkeztem, és meg akartam válaszolni a kérdést. Úgy vélte, a többi lányt kell előnyben részesítenie, mivel a vakgyerekek sem tanulnak meg soha írni-olvasni. Istenem, szeretnék teljesen normális lenni, mint a többi gyerek. Nem akarom, hogy butának tartsanak. Kérlek, segíts!" 

Még ha a szó valódi értelmében nem is tudott olvasni, majdnem mindig lehetett találni Fanny közelében egy bibliát. Édesanyja egészen Fanny öt éves koráig szilárdan reménykedett abban, hogy kislánya állapota átmenetinek bizonyul. Egy new-yorki szakorvos azonban feltárta előtte a tényállást: A károsodás gyógyíthatatlan. Fanny élete végéig vak marad. 

Elégedett akarok lenni ezzel az élettel... nem tudok és nem akarok szomorkodni, még havak vagyok is" – mondta egyszer. Elhatározásával nem volt egyedül. A három – nagymama, lánya és unokája –

közösen és konok kitartással dacoltak Fanny sorsával, és nekiláttak a feladatnak, hogy a legjobbat hozzák ki belőle.

Elvégre voltak másfajta utak is, hogy világosságot lehessen találni a sötétben, mint csak az egészséges látás. Fanny nagymamája kölcsön adta Fannynak a saját szemeit, órákon át foglalkozott vele, és a lehető legnagyobb részletességgel írta le neki a részleteket, a ragyogó színeket, fákat, mezőket, állatokat vagy tájakat, úgyhogy Fannynak az volt az érzése: semmivel sem marad el az egészséges emberek mögött. A szeretettel és gyengédséggel kimondott szavak képeket festettek éhes lelkére, és szemmé varázsolták kihegyezett fülét.

Fanny az iskolába is ezzel a beállítottsággal járt. Bújócskázás közben megtanulta, hogy a leheletük alapján akadjon játszótársai nyomára. Az árnyék és napsütés megkülönböztetésével meg tudta állapítani, hol találhatóak fák és bokrok. A haját borzoló szél, a természet zajai, a rét illata és kísérő nagymamájának hangja mind-mind élesítették érzékeit, úgyhogy már gyermekkorában elkezdett verseket költeni és szavakba önteni mindazt, amit maga körül észlelt. 

Tényleg léteztek másfajta utak, amelyek segítségével az ember láthat. Mennyi áldásban van részem, mi másnak nem jutott– összegezte egyszer élettapasztalatát.

Ez az asszony, aki a szó legszorosabb értelmében az élet árnyékos oldalára született, megtanította nekünk, hogy valóban létezik olyan látás, ami jóval több annál a képességnél, hogy a természetes szemünkkel észlelhetjük a bennünket körülvevő világ színeit és formáit.

Ő felfedezte a lélek szeme világát, a más érzékekkel történő észlelést, amit fény és kontúrok hiányában annál élesebben és mélyebben volt képes érzékelni. Látott a bőrével, amikor a szél megsimogatta, az orrával, amikor megszagolta a rét virágainak illatát, a fülével, amikor a nagymamája órákon át olvasott fel neki a Bibliából, és a lelkével, amikor embertársai elbeszéléseiben könnyeket fedezett fel a szavak között, és szíve mélyéről együtt érzett velük, mivel a saját életében is minduntalan szenvedés és veszteség rázta meg.

Ami pedig minden másnál fontosabb, "látott" az emlékezetével, amikor érzéseket és megtapasztalásokat raktározott el, majd adta azokat vissza feledhetetlen énekszövegekben, amelyek máig megihletnek kereső embereket.

Ezt írta egyszer: "Úgy tűnik, lsten rendelése, hogy életem végéig vak maradjak, és hálát adok neki ezért a kegyelemért. Ha holnap tökéletes látást ajánlanának nekem, nem fogadnám el. Talán nem zengtem volna dicséreteket lstennek, ha a körülöttem lévő szép és érdekes dolgok elvonták volna a figyelmemet"

A Mentsd, aki elmerül (Rescue the Perishing) című dalnak bátorítania kellene a keresztényeket, hogy oda menjenek el az emberekért, ahol azok vannak, és minden eszközzel megismertessék őket Isten mentő szeretetével.

"Senkit sem menthetsz meg azáltal, hogy felsorolod neki a bűneit" – hangsúlyozta Fanny újra meg újra. Azokat már ismeri. Mondd neki, hogy bocsánat és szeretet várja. Nyerd meg a bizodalmát, és add értésére, hogy hiszel benne. Soha ne add fel”

Krisztusra nézve - Igazán sajnálom, Fanny, hogy a Mester nem ajándékozta meg Önt a szeme világával, miután oly sok kimagasló adottsággal áldotta meg – panaszolta egyszer sajnálkozva egy igehirdető, aki nagyon csodálta Fannyt. - Tudja, igehirdető úr – felelte Fanny habozás nélkül , ha születésemkor lehetett volna egy kívánságom, akkor azt kértem volna, hogy vakon szülessek.

- No, miért? – kérdezte az igehirdető felháborodottan.

- Mert egy napon megérkezem majd a mennybe. Az első arc pedig, amely megörvendezteti helyreállított szemem világát, az én Megváltom arca lesz. Éppen ezt a gondolatot örökítette meg "Ó Hála az Úrnak" (To God be the Glory) című klasszikusa utolsó versszakában: "Szent az mit az Úr mond és szent amit ad, És szent az öröm mely az Úrban vigad. De még magasabb lesz az égi öröm, Ha Jézus előtt vigadunk odafönn"

Az Ura színe előtt való látás, aminek a vak költőnő egész életében már előre örült, 1915. február 12-én adatott meg neki, amikor 95 évesen a Connecticut állambeli Bridgeportban elhunyt. Ide költözött 1900-ban a férjével; itt temették el a férjét12 évvel a költözésük után; itt élte meg tisztes öregségét – mindvégig inkább mások jólétén fáradozva, mint a sajátján. 

Nicola Vollkommer