Emlékezzünk...1900. 01. 25.Megszületett Fekete István író, költő .

A gyermek szép volt és egészséges. A bába azt mondta, ilyen még nem jött ki a keze alól, de a bába annyiszor mondta ezt már, hogy ő se hitte. De az anya hitte, az apa hitte és a bába járandóságon felül egy választási malacot is kapott, igaz, a legkisebbet.

És a másik gyermek is szép volt és egészséges. A csudálatos az volt, hogy ez a két gyermek úgy hasonlított egymásra mint két tojás, pedig nem egy anyától születtek.

Ilyesmi előfordult.

Ugyanez a bába azonban itt nem mondott semmit a gyereket illetőleg, csak komoran állt az ágy mellett és nézte a másik asszony lázas, cserepes szájaszélét.

- Ha nem lennél beteg, azt mondanám ledolgozod, de ki tudja, mikor állsz lábra? Addig adhatnál egy libát.

- Nem az enyémek a libák - suttogta a lány.

A bába felfortyant.

- Hát, a tűz égesse meg ezt a bitangot, ha már így szégyenbe döntött, fizesse meg, vagy kinyitom a számat, hogy a felesége is meghallja. És bevágta az ajtót.

A bába öreg volt, és annyi szennyesét látta már a világnak, hogy beledurvult, mint a kéz a kőtörésbe, de talán mégse csinált volna patáliát, ha ez az asszony megmarad. De nem maradt meg. A láz váratlanul felcsapott és elégette.

A bába tehát elment ahhoz a másik lányhoz, tele bosszúval, annál is inkább, mert az ajándékmalac fogta magát és megdöglött.

Gondolkozott, hogy kinyissa-e hát a száját, de mivel könnyűnek látszott az eset és azon a szegény halott lányon már úgysem lehetett segíteni, elhatározta, hogy két malacért - de egészséges két malacért - inkább hallgat.

A férfi úgy fogadta, mintha egy csúnya, nagy varangy totyogott volna a szobába. Utálkozott, de az utálat önmagának szólt. - Na, mi van Gerébné?

- A Nacának vége.

- Hallottam, szegény...

- Aztán - nem azért mondom -, de a gyereken kívül nem maradt ott semmi, még nekem is adós maradt...

- Hát aztán? - öntötte el a méreg a férfit.

A bába arca olyan lett, mint a lárva és szemei kegyesen a padlás felé fordultak.

- Nem jó a feleségnek az ilyesmit megtudni, ugye...elapadhat a teje...meg a malac is megdöglött. Csak én tudom, meg az anyja...egyiket neki adnám, meg hát a gyerek is...

A férfi legszívesebben eltaposta volna a bábát, legszívesebben a haját tépte volna, vagy jó lett volna egy széket összetörni, de a méltóság is valami...azért csak suttogott:

- Ne zsaroljon...majd gondolkodom, de malacot nem. Majd valami mást. Jöjjön máskor, most pedig menjen az asszonyhoz, a maga dolga.

De az ilyen öreg bábát nehéz kiismerni. Az ilyen öreg bába nem fél az ördögtől sem, nem egy férfitól - aki végeredményben semmi más, csak férfi - lement a fiatal anyához és elmondott mindent.

*

Ezt hát leráztam - gondolta a férfi, ámbár nem volt nyugodt és lelkiismerete megnyugtatására bement a városba, ivott egy kicsit és hatalmas csokrot vitt a feleségének.

Az asszony úgy feküdt, mintha viaszból lenne, vagy alabástromból, akihez nem lehet hozzányúlni, mert eltörik. Ezt nézte a férfi, aki döbbenten állt a csokorral.

- Valami baj van?

Az asszony szeme, mint a tört vizes üveg, és karja alig mozdul, amint a lába felé int.

- Már nincs.

És a lábtól ott feküdt egyformán pólyálva, egyformán tisztán, angyali üdén két egyforma gyerek.

A férfi csak kitántorodott a szobából. Most már semmi akadálya nem volt, hogy összetörje a széket, és annak se, hogy a haját tépje. Annak se, hogy leigya magát és bátorságot véve újra be ne menjen asszonyához. Először úgy gondolta, hogy keményen "rendet csinál", de a fekvő asszony, a fehér arc lefékezte.

- Angyalom, beismerem...de most már vessünk véget ennek a komédiának.

- Nem.

- De ez a szégyen.

- Már nem az.

- Szépen visszavisszük...megfizetem nekik...

- Nem! Nem! a magáé ez is és az enyém is most már. Vagy elmegyek én is.

A férj könyörgött, rimánkodott, káromkodott, fenyegetett, végül odalépett az ágy végéhez és Heródesként kinyújtotta kezét...

Az asszony meg se moccant. A csend, mint az ólom s a férfi lassan süppedt össze, mint a májusi hó.

- Melyik az? - hörögte és kitántorgott a szobából.

*

Aztán elköltöztek idegen vidékre. A bába megkapta a malacot s a halott anyja a pénzt. Lehet, hogy hallgattak, lehet, hogy nem, de az új helyen mindenki nagyon szerette az "ikreket" - csodálatos! még az apa is. Titokban elnézte őket, elnézegette, aztán megcsóválta a fejét.

Az asszony pedig hallgatott.

Hosszú, hosszú éveken át, amíg az egyik év háborút nem hozott a világra. Háborút, könnyet és vért.

S az egyik fiú elesett.

A házat megroskasztotta a gyász, s a fehér könnyek nyomtalanul peregtek le a fekete gondolatok szárnyán.

Requiem után együtt ült a két öreg. Egyszerre emelték fel a fejüket, egyszerre simult össze a két szem, mondva, kérdve, kutatva.

Aztán a férfi lehajtotta a fejét.

- Most már ne is mondd meg, szívem.

*

És ne csóváld a fejed kegyes olvasó az írói fantázia eme kibicsaklásán. Ilyen történetet csak az élet mer írni. Azóta meghalt már az apa, s a másik fiú is, de az anya még él. Itt, köztünk.