„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b

Be kell vallanom, néha félek bátran imádkozni. Nem azért, mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Teljességgel hiszem. Odavagyok Jézusért. Akaratban. Engedelmességben. Istennel való kalandokban.

Biztos vagyok benne, hogy Jézus bármikor szívesebben visszafog egy vad mént, minthogy mindegyre nógatnia kelljen egy lusta öszvért.

A tétovázásom tehát nem Istenben való bármiféle kételkedésből fakad. Sokkal inkább magamban kételkedem, abban, hogy helyesen értelmezem Isten akaratát.

Az igazság az, hogy Isten néha nem akar tenni semmit. És ha az Ő akarata a „nem”, én pedig közben bátran imádkozom az „igen”-ért, úgy érzem, nem tartok lépést Istennel.

Érted, ugye?

Annyira, de annyira szeretném Isten akaratát követni, hogy néha ilyeneket mondok imádkozás közben:„Istenem, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod venni őt, elfogadom.”

Mi a csudának nem tudok csak ennyit mondani: Uram, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet! És aztán megnyugodni a biztos tudatban, hogy imádságom nem volt hiábavaló, a végkifejlettől függetlenül.

A valóság az, hogy az én imádságaim nem változtatják meg Isten szándékát. De biztos vagyok benne, hogy megváltoztatnak engem. A bátor imádság kiszakít egy meddő vallásos szokásból, és valódi kapcsolatba állít Istennel.

Az imádság megnyitja lelki szemeimet, hogy olyasmit is meglássak, amit különben nem látnék. És meggyőződésem, hogy számít az imádság. Az imádság erős és hathatós, ha igaz szívből ered (Jak 5,16).

Tehát az imádság igenis számít – életet formáló, elmét fordító, földet megrengető ereje van. Nem kell tudnunk, hogyan. Nem kell tudnunk, mikor.

Csak boruljunk térdre bizalommal, és tudjuk, hogy egy jézuskövető lány imádságának rezdülése messze tovaterjed széltében, magasságban és mélységben.

Ha hagyom, hogy ez az abszolút igazság belecuppanjon a lelkembe, kifröcsköli onnan a kételkedés maradékát. Meghajlítja merev térdemet. Feléleszt egy friss, bátor, az eddiginél is vadócabb lángot a szívemben. Nem főnöki, követelőző bátorságot kelt, hanem a Jézust teljes szívemmel szerető bátorságot. Hogy ajánlhatnék fel kevesebbet, mint egy lángra lobbant imaéletet?

A Máté 6,6-8-ban Jézus is beszél arról, hogyan lobbanthatjuk fel imaéletünket: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.”

Kérjünk hát. És újra kérjünk. Nem mintha ezzel beindíthatnánk Istent, hanem mert így beállíthatjuk a lelkünket, hogy észrevegye, hogyan mozdul a mi drága Jézusunk abba az irányba, amit ő jónak lát.

Uram, köszönöm a lehetőséget, hogy Eléd vihetem minden gondomat, aggódásomat. Köszönöm, hogy épp azt nyújtod, amire szükségem van. Hiszem, hogy ma is törődsz azzal, ami jó nekem.  Ámen.