„Nincs semmim sem a házamban, csak egy kis olajom.” (2 Kir 4:2)

Már szinte egy éve súlyos beteg volt a férjem. Mindent az előírások szerint csináltunk. Először elmentünk a háziorvoshoz. Az utasításai szerint jártunk el, de semmi sem változott. Ő általános orvos volt, elküldött egy specialistához. Annak az utasításait is betartottuk. Nem javult semmi. Hónapokig ingadoztunk remény és bizonytalanság között, minden új orvos vagy új gyógyszer bizakodással töltött el. Semmi sem változott. Úgy tűnt, nincs megoldás a betegségére. A hitem is hullámzani kezdett. Hittem, hogy Isten képes csodát tenni, de kételkedtem benne, hogy megtörténhet.

Ez a hosszú folyamat mind fizikailag, mind mentálisan és spirituálisan kimerített. Szerte az egész világon voltak emberek, akik imádkoztak értünk. Miért nem hallotta meg Isten, a Nagy Gyógyító, népe könyörgését, miért nem válaszolt rá? Miért nem történhet meg a csoda a férjemmel? A csodába vetett remény utolsó morzsáival a lelkében a férjem elment egy másik városba egy specialistához. Képtelen voltam már vele menni. Nem is sejtettem, hogy Isten itthon készíti elő nekem a csodát.

Azon a héten olvastam a bibliában egy asszonyról, aki hosszú ideje szenvedett már, a hite a végét járta. Kétségbe volt esve. Saját sorsom párhuzamát láttam a történetében. Ennek az özvegynek a férje még életében felhalmozott egy csomó adósságot, amit az asszony nem tudott megfizetni. Jöttek a végrehajtók, hogy elvigyék a fiait rabszolgának az adósság fejében. Maradék hitét összeszedve elment az egyetlen emberhez, aki talán még segíthetett: Elizeushoz. Elizeus meghagyta neki, hogy kérjen kölcsön üres edényeket a szomszédasszonyoktól, majd töltse meg őket azzal a kis olajjal, amije van, s adja el az olajat, hogy az árából kifizethesse az adósságát. Az asszony engedelmeskedett. Csodálatos módon az edények megteltek olajjal, s az értük kapott pénz bőven elég volt a tartozás megfizetésére.

Mialatt eltöprengtem ennek az özvegyasszonynak a kétségbeejtő helyzetén, Isten arra indított, hogy kövessem példáját. Arra kért, hogy - képletesen szólva - vigyem az üres edényeimet az oltárhoz a következő vasárnap reggeli istentisztelet végén. Nem értettem, és nem is akartam engedelmeskedni. Szomorúságom mély volt, hitem sekély. Egész héten éreztem a közelségét, és a noszogatását, hogy vigyem Elé az üres edényeket. Egész héten ismételgettem, hogy nem. Megrémültem. Nem akartam, hogy mások velem foglalkozzanak az oltárnál. És nem akartam megint csalódni.

Eljött a vasárnap reggel, és én még mindig vitáztam az Úrral. Képzeljétek a csodálkozásomat, mikor a lelkész megszólalt: Nyissátok ki a Bibliátokat a Királyok 2. könyve 4. rész 38-44. verseknél. Isten megtette nekem a csodát. Nem azt a csodát, hogy meggyógyítsa a férjem, hanem azt, hogy meggyógyítsa az én hitemet, hogy feltöltse a bennem lévő ürességet új hittel, amivel végig tudom kísérni a férjemet bizonytalan jövője útján. A prédikáció végén félve és remegve odavittem üres edényeimet az oltárhoz. Nagyon személyes, nagyon értékes percek voltak. Mintha egyedül lennék a szentélyben az Úrral. Találkozott velem, és feltöltött hittel.

Szeretnél eltelni hittel? Mély a szomorúságod és sekély a hited? Szedd össze az edényeidet, és vidd el őket az Egyetlenhez, aki segíteni tud. Az Úr találkozni fog veled. Személyes lesz és értékes a találkozás. Elég hitet fog tölteni az edényeidbe, hogy túljuss azon, amit tudsz, és túljuss az ismeretlenen is. Csak Isten tud feltölteni.

Uram, drága Jézus, hiszek Benned. Segíts ma, hogy higgyek Benned. Eléd hozom hitem kiürült edényeit, hogy feltöltsd őket. Nem akarok mély szomorúságban és sekély hitben élni. Tudom, hogy Te vagy az Egyetlen, aki segíthetsz. Segíts tudnom, hogy jó vagy. Ámen.