„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek.” Zsolt 46,2-4

Kisfiam a barátjával lelkesen rohant az óceán felé vadonatúj gumicsónakjukkal. Mindenképpen ki akarták próbálni, a szokatlanul erős szél ellenére. Néztem, ahogy a felfújt csónak vadul táncol a levegőben, szinte felemelte a fiúkat a földről.

Jó sokáig próbálkoztak, hogy uralmuk alá vonják a csónakot, és beszálljanak, de a hullámok inkább hasonlítottak szökőárhoz, mint csendes dagályhoz. Néha már sikerül felkapaszkodniuk, de a következő pillanatban a csónak, mint valami hínárokat, már vissza is löttyentette őket a tengerbe.

Miután jó néhányszor elmerültek a hullámokban, a fiúk végül elismerték vereségüket. A hullámcsapások megviselték a csónakot meg a hangulatukat is, tehetetlenül leeresztettek.

Ahogy figyeltem fáradozásukat, védtelenségüket a tajtékok ellen, felmerült az emlékezetemben egy időszak, amikor én is erőtlennek éreztem magam az egyre-másra érkező csapások hullámai közt hánykolódva.

Nem csak egy oka volt az idegességnek és aggódásnak, hanem egy lélekmérgező elegye a problémáknak. A lefelé tartó gazdaság komoly hatással volt a családunkra. Anyukám elvesztette az állását. Nővérem krónikus betegsége súlyosbodott. A rák gyötrelmeivel küzdött valaki, aki közel állt hozzám. Egyik gyermekemről kiderült, hogy komoly egészségi problémája van, közben ott voltak a három kisgyermek nevelésével járó mindennapi szokásos kihívások. A mosógép elromlott, az autóm elektromos hálózata feladta, egy jégeső komoly károkat okozott a tetőnkben.

Úgy tűnt, mindegyik nap újabb adag problémát borít a többi tetejére, én meg egyre kevesebb levegőt kaptam alattuk.

Hosszú időszak volt ez, míg az áradatban vergődtem, s próbáltam a fejem a víz fölött tartani.

Tehetetlen voltam, mint a fiúk gumicsónakja, s minden levegőm elfogyott.

A 46. zsoltár 2-4. versei voltak a kapaszkodóm ebben az időszakban. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek.”

Ezek a szavak ellátnak bölcsességgel a nehéz időszakokra. Figyelmeztetnek, hogy ne feledjük, mekkora szükségünk van Istenre, s egyikünk sincs arra felszerelkezve, hogy egyedül intézze az életét.

Bármilyen erősnek képzeljük is magunkat, jönni fog olyan idő, amikor nem bírunk a gondokkal, amikor mindent megadnánk egy helyért, ahová biztonságban visszahúzódhatnánk. Ahol menedékre találunk a viharokban, ahol van Valaki, aki megérti, min megyünk keresztül.

Én megértettem a két kisfiú erőfeszítését majd csalódását, akik szerették volna kipróbálni a gumicsónakjukat. Miután megpihentek, s a szél is enyhült, biztattam őket, menjenek ki újra a vízre. Megpróbáltak bemászni a csónakba, s végre sikerült is: benn voltak, s nem csak tehetetlenül csüngtek rajta.

Isten megérti, min megyünk keresztül. Igéjében megígérte, hogy segít a gondokkal teli időszakokban. Ha csapások zúdulnak ránk, Isten menedéket kínál, s erőt ad, hogy kiálljuk az élet viharait.

Bármilyen gonddal küzdjünk is, nem kell úgy éreznünk, hogy csak tehetetlenül csüngünk a csónak oldalán. Bizalmunkat helyezzük Abba, aki békét és erőt nyújt nekünk, hogy segítségével elérjük a biztonságosabb partokat.

Uram, rám zúdultak az élet viharai, gondok és csapások tengerében fuldoklom. Hozzád kapcsolódom ma, Aki megmentőm vagy. Reményemet és bizalmamat Beléd helyezem, mindig, minden időben Rád csatlakozva akarok élni. Jézus nevében. Ámen.

(Tracie Miles: Mastering the Waves of Adversity, Encouragement for Today, www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,