Mi történik szívünkben, amikor a lelki vigasztalanság vesz erőt rajtunk? – ez volt Ferenc pápa reggeli homíliájának fő kérdése szeptember 27-én, kedden a Szent Márta-házban. Jób története kapcsán hangsúlyozta a csend és az imádság fontosságát, hogy legyőzzük a legsötétebb pillanatokat.

Páli Szent Vince ünnepén a pápa reggeli szentmiséjét a vincés nővérekért, a Szeretet Leányaiért ajánlotta fel, hiszen otthonában, a Szent Márta-házban is ők teljesítenek szolgálatot.

Ferenc pápa homíliájában a szentmise olvasmányából (Jób 3,1–3.11–17.20–23) indult ki: Jób elátkozza születése napját, elveszettnek érzi magát, de az Urat nem átkozza. Jób elviselhetetlen lelki vigasztalanságot él át, és kiönti lelkét az Istennek. Egy gyermek kiáltása ez, aki apjának panaszkodik – fogalmazott a pápa. Így tett Jeremiás próféta is, aki szintén az Úrnak panaszkodott, azonban egyikőjük sem átkozódott soha.

„A lelki vigasztalanság olyan dolog, amely mindnyájunkat utolér: lehet erősebb, lehet gyengébb. A léleknek az a sötét állapota, remény nélkül, bizalmatlanul, élni akarás nélkül, amikor nem látjuk az alagút végét, amikor szívünkben és gondolatainkban megannyi nyugtalanság van… A lelki vigasztalanság időszakában úgy érezzük, mintha szívünk össze lenne tiporva: nem sikerül, nem jön össze, és nem akar élni. »Jobb ennél a halál!» Ez Jób panasza. Jobb meghalni, mint így élni. Amikor lelkünkre rátelepszik ez a szomorúság, amikor szinte már lélegezni sem tudunk, meg kell értenünk: mindnyájukkal előfordul, erősen vagy gyengébben. Mindnyájunkkal megesik. Értsük meg, mi történik szívünkben!” – hangsúlyozta a Szentatya.

„A kérdés, amit ilyenkor felteszünk – folytatta –, a következő: mit kell tenni, amikor ezek a sötét pillanatok vesznek erőt rajtunk – egy családi tragédia miatt, betegség következtében vagy bármi másért, ami visszahúz, elkeserít? Van, aki azt gondolja, »beveszek egy altatót, hogy elszakadjak a tényektől« vagy »megiszom egy, két, három, négy pohárkával«. Ez azonban nem segít! A mai liturgia segít bennünket, hogy megértsük, mit lehet tenni a lélek vigasztalansága állapotában, amikor langyosak vagyunk, lehangoltak, remény nélkül” – mondta a pápa.

„A zsoltárban van a válasz: »Uram, Istenem, könyörgésem jusson színed elé!« (Zsolt 87,3a). Imádkozni kell! Imádkozni kell állhatatosan, ahogyan Jób is tette: éjjel-nappal kiáltani, amíg Isten felénk nem fordítja fülét. Ez az ajtón kopogtatás imája, és jó erősen kell kopogtatni. »Uram, megcsömörlöttem a balsorstól. Életem a pokol szegélyére került. Azok közé tartozom, akik a sírba szállnak, erőtlen vagyok.« Milyen gyakran érzünk így! És ez az imádság. Maga az Úr tanít meg minket imádkozni ezekben a szörnyű pillanatokban. »Uram, a legmélyebb sírba vetettél. Rám nehezedik haragod. Jusson színed elé imádságom.« Ez az imádság: így kell imádkoznunk a legszörnyűbb, legsötétebb, legvigasztalanabb, legnyomasztóbb pillanatokban, amelyek tényleg a földre tipornak minket. Ez a hiteles imádság. És öntsük csak ki lelkünket, amint Jób is elpanaszolta keserűségét. Mint egy gyermek” – hangsúlyozta a Szentatya.

Jób könyve említi a barátok hallgatását is. Ferenc pápa erre utalva így folytatta homíliáját: „Amikor valaki szenved, amikor valaki a lelki vigasztalanságot éli át, a lehető legkevesebbet beszéljünk. Segítsük őt csenddel, a közelségünkkel, egy simogatással, imádkozzunk érte az Atyához” – figyelmeztetett.

„Először is fel kell ismernünk, ha a lelki vigasztalanság állapotában vagyunk – folytatta a Szentatya –, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért. A második lépés, hogy imádkozzunk, mint ahogy a mai liturgia a 87. zsoltárral tanít minket: »Uram, Istenem, könyörgésem jusson színed elé!« A harmadik dolog pedig, hogy ha szenvedő emberrel találkozom, legyen az beteg, vagy legyen bármi is szenvedése oka: csend – sok szeretettel, közelséggel és simogatással megtelt csend. Soha ne tartsunk beszédeket a szenvedőknek. Ezek végső soron úgysem segítenek, sőt mi több, még árthatnak is” – javasolta szentbeszédében a pápa.

„Kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk ezt a három kegyelmet: a lelki vigasztalanság felismerésének a kegyelmét; hogy tudjunk imádkozni, amikor lelkünk ebbe a vigasztalanságba kerül, és azt a kegyelmet, hogy tudjuk támogatni a lelki vigasztalanságban szenvedő, szomorú embereket” – zárta szentbeszédét Ferenc pápa.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír