Április 5-én délelőtt a szentatya arra biztatta a Szent Péter téren egybegyűlt hívőket, hogy mások előtt is tárják fel reményük okát, vagyis azt, hogy Krisztus él és működik bennük, és semmilyen helyzetben sem hagyja magukra őket. A katekézist teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Péter apostol első levele rendkívül erős hatást tud gyakorolni. Egyszer, kétszer, háromszor is el kell olvasni ahhoz, hogy megértsük ezt az erős hatásgyakorlást: képes nagy vigaszt és békét önteni belénk azáltal, hogy megérteti velünk, az Úr mindig mellettünk áll, sosem hagy magunkra minket, főképp nem életünk legszorultabb, legnehezebb helyzeteiben. Mi ennek a levélnek és főleg az imént hallott szakasznak (vö. 1Pét 3,8–17) a „titka”? Ez a kérdés. Tudom, hogy ma előveszitek az Újszövetséget, megkeresitek benne Péter első levelét és elolvassátok szép lassan, hogy megértsétek e levél erejét és hatásának titkát. Mi tehát e levél titka?
A titok abban rejlik, hogy ez az írás közvetlenül a húsvétba, annak a misztériumnak a szívébe ereszti gyökereit, amelyet ünnepelni készülünk, és ily módon megérezteti velünk a Krisztus halálából és feltámadásából fakadó teljes világosságot és örömet. Krisztus valóban feltámadt! Ezzel a szép köszöntéssel üdvözölhetjük egymást húsvét napján: „Krisztus feltámadt!”, „Valóban feltámadt!” – ahogyan sok népnél ez szokás. Emlékeztetjük egymást, hogy Krisztus feltámadt, köztünk él, és mindnyájunkban ott lakik. Szent Péter ezért buzdít minket olyan erősen, hogy imádjuk őt szívünkben (vö. 1Pét 3,16). Megkeresztelkedésünkkor az Úr ott vett lakást, és most is onnan újít meg minket, onnan újítja meg életünket azáltal, hogy betölt minket az ő szeretetével és Lelkének teljességével. Ez az oka annak, miért hagyja meg nekünk az apostol, hogy indokoljuk meg a bennünk élő reményt (vö. 1Pét 3,16): a mi reményünk nem egy fogalom, nem egy érzés, a mi reményünk oka nem egy mobiltelefon, nem egy halom pénz! A mi reményünk egy személy, mégpedig az Úr Jézus, akinek élő jelenlétét felismerjük magunkban és testvéreinkben, hiszen Krisztus feltámadt. A szláv emberek, amikor üdvözlik egymást húsvét napjaiban, akkor a „jó napot” és a „jó estét” helyett azt mondják egymásnak, hogy „Krisztus feltámadt!” „Chrisztosz voszkresze!” És boldogan mondják ezt egymásnak. Az ő „jó napot”-juk, „jó estét”-jük egymásnak ez: „Krisztus feltámadt!”
Így megértjük, hogy erről a reményről nem annyira elméleti szinten, nem szavakkal kell számot adnunk, hanem főleg életünk tanúságtételével mind a keresztény közösségen belül, mind azon kívül. Ha Krisztus él és bennünk, a szívünkben lakik, akkor engednünk is kell, hogy láthatóvá tegye magát, és hogy működjön bennünk! Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézusnak egyre jobban példaképünkké kell válnia: életmodellünkké, akitől megtanulunk úgy viselkedni, ahogyan ő viselkedett. Azt tenni, amit Jézus tett. A bennünk élő remény tehát nem maradhat elrejtve bennünk, a szívünkben, hiszen az egy gyengécske remény lenne, amely nem mer kilépni, és nem meri megmutatni magát. Ezzel szemben a mi reményünknek, miként az a Péter által idézett 33. zsoltárból is kitűnik, szükségszerűen napvilágra kell kerülnie, magára kell öltenie a felebarát iránti kedvesség, tisztelet, jó szándék kitűnő és hamisítatlan formáját, sőt el kell érnünk arra a szintre is, hogy megbocsássunk annak, aki árt nekünk. A reménynélküli ember nem képes megbocsátani, nem képes a másik embernek a bocsánat vigaszát nyújtani, és nincs meg benne a megbocsátás vigasza. Igen, mert Jézus is így cselekedett, és ma is így cselekszik azokon keresztül, akik teret adnak neki a szívükben és az életükben, annak tudatában, hogy a rosszat nem lehet rosszal legyőzni, hanem csak alázattal, irgalmassággal és szelídséggel. A maffiózók azt gondolják, hogy a rosszat le lehet győzni a rosszal, és így bosszút állnak, és rengeteg dolgot csinálnak, melyeket jól ismerünk. De nem tudják, mi az alázat, az irgalmasság és a szelídség. Miért? Mert a maffiózóknak nincs reményük. Gondoljatok csak erre!
Ez az oka annak, amiért Szent Péter azt állítja, hogy „jobb jót, mint rosszat cselekedve szenvedni” (1Pét 3,17): ez nem azt jelenti, hogy jó dolog szenvedni, hanem azt, hogy amikor a jóért szenvedünk, akkor közösségben vagyunk az Úrral, aki elfogadta, hogy szenvedjen és keresztre szegezzék a mi üdvösségünkért. Amikor tehát mi is, életünk kisebb-nagyobb helyzeteiben, elfogadjuk, hogy szenvedjünk a jóért, az olyan, mintha a feltámadás és az élet magvait hintenénk szét magunk körül, és felragyogtatnánk a húsvét világosságát a sötétségben. Ezért biztat minket az apostol arra, hogy mindig „jót kívánva”, vagyis áldással válaszoljunk (1Pét 3,9): az áldás nem puszta formaság, nem csak illendőség, hanem egy nagy ajándék, amelyet elsőként mi magunk kaptunk, és megvan a lehetőségünk arra, hogy megosszuk azt testvéreinkkel. Ez Isten szeretetének a hirdetése, a mértéket nem ismerő szereteté, amely sosem fogy ki, sosem veszíti erejét, és amely reményünk igazi alapját képezi.
Kedves barátaim! Azt is megértjük, hogy Péter apostol miért hív minket „boldog”-nak, amikor szenvednünk kell az igazságért (vö. 1Pét 3,13). Nem csak erkölcsi vagy aszketikus szempontból, hanem azért, mert valahányszor szolidaritást vállalunk az utolsókkal és a kirekesztettekkel, vagy amikor a rosszra nem rosszal, hanem megbocsátással válaszolunk, nem bosszúval, hanem megbocsátással és áldással, valahányszor tehát ezt tesszük, a remény élő és sugárzó jeleiként tündöklünk, s ily módon a vigasztalás és a béke eszközei leszünk, Isten szíve szerint.
Így haladjuk hát előre: kedvességgel, szelíden, jósággal, jót téve azokkal is, akik nem szeretnek minket vagy ártanak nekünk! Hajrá!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Magyar Kurír
Kommentáld!