Március 31-én délelőtt a Szentatya a rabati székesegyházban találkozott a papokkal, a szerzetesekkel, valamint az Egyházak Világtanácsának képviselőivel.

Ferenc pápa találkozott azzal a trappista testvérrel is, aki az egyetlen túlélője az 1996-os tibhirine-i mészárlásnak, amelyben hét trappista szerzetes szenvedett vértanú Algírban, akiket azóta boldoggá is avattak.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Nagyon örülök, hogy találkozhatom veletek. Külön köszönöm Germain atya és Mary nővér tanúságtételét. Szeretném üdvözölni az Egyházak Világtanácsának tagjait is, a világtanács ugyanis láthatóan megmutatja a különböző felekezetű keresztények között itt, Marokkóban az egység felé vezető úton megélt közösséget.

A keresztények kis számban vannak jelen ebben az országban. De ez a valóság – az én szememben – nem jelent problémát, jóllehet elismerem, hogy néha ezt nehéz megélni némelyeknek. Helyzetetek Jézus kérdésére emlékeztet engem: „Mihez hasonló Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott egy asszony, és belekevert három mérő lisztbe, míg végül az egész megkelt” (Lk 13,18.21). Kölcsönvéve az Úr szavait feltehetnénk a kérdést: mihez hasonló egy keresztény ezen a földön? Mihez hasonlítsam? Hasonló egy kis kovászhoz, amelyet az Anyaegyház bele akar keverni egy nagy adag lisztbe, mígnem az egész tésztát megkeleszti. Jézus ugyanis nem arra választott ki és nem arra küldött bennünket, hogy a legnagyobb lélekszámúak legyünk! Azért hívott meg, hogy küldetést adjon nekünk. Kis adag kovászként helyezett bennünket a társadalomba: a boldogságok és a testvéri szeretet kovászaként, amelyben mint keresztények mindannyian magunkra ismerhetünk, hogy jelenvalóvá tegyük az ő országát. És itt eszembe jut a tanács, amelyet Szent Ferenc adott testvéreinek, amikor elküldte őket: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot: ha szükség lenne rá, akkor szavakkal is!”

Ez azt jelenti, kedves barátaim, hogy annak a küldetésnek a teljesítését, amelyet az Úr mint megkereszteltekre, papokra, megszentelt személyekre ránk bízott, elsősorban nem a létszámunk és nem az általunk elfoglalt terek mennyisége határozza meg, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek változást előidézni, csodálkozást és együttérzést kiváltani; az határozza meg, hogy miként élünk Jézus tanítványaiként azok között az emberek között, akikkel osztozunk a mindennapokban, az örömben, a fájdalomban, a szenvedésben és a reményben (vö. II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1).

Más szóval a küldetés útjai nem az áttérítésen keresztül vezetnek. Ezt jegyezzük meg: nem az áttérítésen keresztül vezetnek! Emlékezzünk arra, amit XVI. Benedek mondott: „Az Egyház nem áttérítéssel, hanem vonzással, tanúságtétellel növekszik.” Tehát a küldetés útjai nem az áttérítésen keresztül vezetnek, az ugyanis mindig zsákutcába vezet, hanem azon a módon keresztül, ahogyan mi Jézussal és a többi emberrel együtt vagyunk. Tehát a problémát nem az okozza, hogy kevesen vagyunk, hanem az, hogy jelentéktelenek vagyunk, olyan só lettünk, amelynek nincs többé evangéliumíze – ez a probléma! –, és olyan világossággá váltunk, amely már semmit sem világít meg többé (vö. Mt 5,13–15).

Azt hiszem, aggódás akkor ébred bennünk, amikor megkísért bennünket az a gondolat, hogy csak akkor tudunk jelentéshordozók lenni, ha nagy tömegben vagyunk és minden teret elfoglalunk. Jól tudjátok, hogy az élet valójában attól függ, hogy képesek vagyunk-e „keleszteni” ott, ahol vagyunk és akikkel együtt vagyunk. Még ha ez látszólag nem is hoz fogható és azonnali hasznot (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 210). Mert a keresztény lét nem azt jelenti, hogy csatlakozunk egy tanhoz, vagy egy templomhoz, vagy egy nemzetiségi csoporthoz. A keresztény lét egy találkozás, találkozás Jézus Krisztussal. Azért vagyunk keresztények, mert szeretetet tapasztaltunk meg, mert ránk találtak, és nem azért, mert megtérítettek bennünket. Keresztény az, aki tudja, hogy megbocsátottak neki, aki tudja, hogy arra küldték, hogy ugyanolyan módon cselekedjen, ahogyan Isten cselekedett velünk, hiszen „arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).

Pápai találkozás az 1996-os tibhirine-i mészárlás egyetlen trappista túlélőjével

Tudatában annak, hogy milyen környezetben kell megélnetek keresztségi hivatásotokat, papi szolgálatotokat, szerzetesi megszenteltségeteket, kedves testvéreim, eszembe jut Szent VI. Pál pápának az Ecclesiam suam kezdetű enciklikában található kijelentése: „Az Egyháznak párbeszédet kell folytatni azzal a világgal, amelyben él. Az Egyház szóvá válik; az Egyház küldetéssé lesz; az Egyház beszélgetéssé alakul” (67. pont). Az a kijelentés, hogy az Egyháznak párbeszédet kell folytatnia, nem a divattól függ – nem mondhatjuk, ma divatos a párbeszéd, nem, nem ettől függ –, de nem is egy a tagok létszámának növelésére irányuló stratégiától, nem, nem is stratégiáról van szó! Ha az Egyháznak párbeszédet kell kezdeményeznie, az azért van, mert hű akar lenni Urához és Mesteréhez, aki szeretettől vezetve kezdettől fogva párbeszédet akart kezdeni, barátként, és barátságába akart fogadni minket (vö. II. vatikáni zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 2). Így Jézus Krisztus tanítványaiként arra kaptunk meghívást – keresztségünk napjától –, hogy vegyünk részt ebben az üdvözítő és baráti párbeszédben, melynek mi vagyunk az első kedvezményezettjei.

A keresztény ember, ezen a földön, megtanulja, hogy élő szentsége legyen annak a párbeszédnek, amelyet Isten minden emberrel folytatni szeretne, függetlenül attól, hogy valaki milyen helyzetben él. Következésképpen egy olyan párbeszédé, amelyet a szelíd és alázatos szívű Jézushoz hasonlóan kell végeznünk (vö. Mt 11,29), lelkes és érdekmentes szeretettel, számítások nélkül és korlátok nélkül, az emberek szabadságának tiszteletben tartása mellett. Ebben a lelkületben vannak bátyáink, akik mutatják nekünk az utat, mert életükkel tanúsították, hogy ez lehetséges, „magas mércét” állítottak elénk, amely kihívást intéz hozzánk és ösztönöz bennünket. Hogyan ne idézzük fel Assisi Szent Ferenc alakját, aki a keresztes hadjáratok korában felkereste Malik el-Kamil szultánt? Hogyan ne említsük meg Boldog Charles de Foucault-t, akit mélyen megérintett Jézusnak a Názáretben folytatott egyszerű és rejtett élete, és csendben imádta őt, és aki „egyetemes testvér” akart lenni? Vagy azokat a testvéreinket is, akik úgy döntöttek, hogy életük feláldozásáig is szolidárisak lesznek a néppel? Így, amikor az Egyház, hűen az Úrtól kapott küldetéséhez, párbeszédre lép a világgal és beszélgetéssé válik, akkor részesévé válik a testvériség eljövetelének, amelynek a mélységes forrása nem bennünk, hanem Isten atyaságában van.

Ezt az üdvözítő párbeszédet megszentelt személyekként elsősorban a ránk bízott emberekért való közbenjárásként kell megélnünk. Emlékszem, egyszer beszélgettem egy pappal, aki olyan földön élt, mint ti, ahol kisebbségben voltak a keresztények, elmondta nekem, hogy a Miatyánk ima különleges visszhangot keltett benne, mert más vallású emberek között imádkozva rendkívül hangsúlyosnak érezte a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” szavakat. A misszionárius közbenjáró imádsága – azért a népért is, amely bizonyos mértékben rá bízatott, nem azért, hogy igazgassa, hanem hogy szeresse – arra ösztönözte őt, hogy ezt az imát különleges hangszínnel és ízléssel imádkozza. Imádságában a felszentelt személy, a pap az oltárhoz viszi a vele azonos földön élő emberek életét, és elevenen tartja, mint egy kis hasadás azon a földön, a Lélek éltető erejét. Milyen jó tudni, hogy e föld különböző szögleteiben hangjaitokban a teremtett világ könyörögve mondhatja: „Mi Atyánk!”

Olyan párbeszéd ez, amely – következésképpen – imává válik, és amelyet mindennap konkrétan meg tudunk valósítani „az »emberi testvériség« nevében, amely átfog minden embert, egyesíti és egyenlővé teszi őket. Ennek a testvériségnek a nevében, amelyet megtépáznak az integralista és megosztó politikák, a féktelen nyereségre törekvő rendszerek és a gyűlölködő ideológiai tendenciák, amelyek manipulálják az emberek cselekvését és sorsát” (Dokumentum az emberi testvériségről, Abu-Dzabi, 2019. február 4.). Olyan ima ez, amely nem tesz különbséget, nem különít el és nem rekeszt ki, hanem visszhangozza a felebarát életét; közbenjáró ima, amely képes azt mondani az Atyának: „jöjjön el a te országod”. Nem erőszakkal, nem gyűlölettel, nem etnikai, vallási, gazdasági stb. felsőbbrendűségi érzéssel, hanem a kereszten az összes ember iránt tanúsított együttérzés erejével. Ez az a tapasztalat, amelyet legtöbben megéltetek.

Megköszönöm Istennek mindazt, amit tettetek Jézus Krisztus tanítványaiként itt, Marokkóban, a párbeszédben, az együttműködésben és a barátságban találva meg mindennap az eszközöket arra, hogy a jövőt szolgáljátok és reményt ébresszetek. Így leleplezitek és képesek vagytok pellengérre állítani az összes olyan kísérletet, amely a különbözőségeket és a tudatlanságot akarja felhasználni arra, hogy félelmet keltsen, gyűlöletet ébresszen és konfliktust szítson. Mert tudjuk, hogy a félelem és a gyűlölet, melyet táplálnak és manipulálnak, destabilizálják és lelkileg védtelenné teszik közösségeinket.

Bátorítalak benneteket, egyedül azzal a vággyal, hogy láthatóvá tegyétek Krisztus jelenlétét és szeretetét, aki szegény lett értünk, hogy szegénységével gazdaggá tegyen bennünket (vö. 2Kor 8,9): továbbra is legyetek közel azokhoz, akiket gyakran hátrahagyunk, a kicsikhez és a szegényekhez, a foglyokhoz és a bevándorlókhoz. Szeretetetek mindig tevékeny legyen, és így a szeretet legyen a közösségi út, amely összeköti a Marokkóban élő összes keresztény felekezet keresztényeit: a szeretet ökumenizmusa. A párbeszéd és az együttműködés útját járjátok muszlim testvéreinkkel és minden jóakaratú emberrel is! A főleg a leggyengébbek irányában megélt szeretet a legjobb lehetőség arra, hogy a találkozás kultúrájáért dolgozzatok. Végül a szeretet legyen az az út is, amely lehetővé teszi a sérült, megpróbált, kizárt embereknek, hogy önmagukat az egyetlen emberi család tagjának ismerjék fel, a testvériség jegyében! Jézus Krisztus tanítványaiként, a párbeszédnek és az együttműködésnek ebben a szellemében, mindig viseljétek szíveteken hozzájárulásotokat az igazságosság és a béke szolgálatához, ugyanígy a gyermekek és fiatalok oktatásának, az idősek védelmének és kísérésének, a gyengéknek, a fogyatékkal élőknek és az elnyomottaknak a szolgálatához!

Testvéreim, még egyszer szeretnék köszönetet mondani mindannyitoknak jelenlétetekért és küldetésetekért itt, Marokkóban. Köszönöm alázatos és tapintatos szolgálatotokat, idős szerzeteseink példáját követve, akik közül szeretném üdvözölni a koridőst, Ersilia nővért. Kedves nővér, szívélyesen üdvözlöm Önön keresztül az idős testvéreket és nővéreket, akik egészségi állapotuk miatt fizikailag nincsenek jelen, de imájukkal kísérnek bennünket.

Mindannyian tanúi vagytok egy történelemnek, amely azért dicsőséges, mert tele van áldozatossággal, reménnyel, napi küzdelemmel, szolgálatban odaadot élettel, állandó, kemény munkával, mert minden munka a homlok verejtéke. De hadd mondjam nektek azt is: „nemcsak dicsőséges történelmetek van, amelyet felidéznetek és elmesélnetek kell, hanem egy nagy, építendő történelmetek is! Tekintsetek a jövőbe – időzzetek csak a jövőben! –, ahová a Lélek előrelendít benneteket” (Vita consecrata szinódus utáni apostoli buzdítás, 110), hogy továbbra is annak a testvériségnek az élő jele legyetek, amelyre az Atya hívott meg bennünket, görcsös akarás és beletörődő lemondás nélkül, hanem inkább hívőkként, akik tudják, hogy az Úr mindig megelőz bennünket, és a remény tereit nyitja meg ott, ahol valami vagy valaki elveszni látszott.

Az Úr áldjon meg benneteket, és rajtatok keresztül közösségeitek tagjait! Lelke segítsen, hogy bőséges gyümölcsöt hozzatok: a párbeszéd, az igazságosság, a béke, az igazság és a szeretet gyümölcseit, hogy itt, ezen az Isten által szeretett földön növekedjen az emberi testvériség! És legyetek oly kedvesek, ne felejtsetek el imádkozni értem! Köszönöm!

[Négy gyermek megy a pápa mellé. Ő (franciául) azt mondja: „Íme, ők a jövő! A jelen és a jövő!”]

Most pedig kérjük Szűz Mária oltalmát, imádkozzuk el az Angelust!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír