Január 26-án délelőtt az ifjúsági világtalálkozó keretében a Szentatya papokkal, szerzetesekkel és világi mozgalmak találkozott Panamaváros ősi, Szűz Máriának szentelt székesegyházában, amely hosszú restaurálás után most nyitotta meg újra kapuit. A pápa a felújított templom oltárát is felszentelte.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Szentatya homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Először is szeretnék gratulálni az érsek úrnak, aki idestova hét év után először találkozhat „feleségével”, ezzel a templommal, mely ideiglenesen özvegy volt ebben az időszakban. Szeretnék gratulálni az özvegynek is, aki ma felhagy özvegységével, mert találkozott „férjével”. Azoknak is szeretnék köszönetet mondani, akik mindezt lehetővé tették: a hatóságoknak és Isten egész népének mindazért, amit tettek, hogy az érsek úr találkozhasson népével, nem egy kölcsönkapott házban, hanem a sajátjában. Nagyon köszönöm!

Úgy terveztük a programban, hogy idő hiányában ennek a szertartásnak két jelentése lesz: az oltárszentelés, valamint a papokkal, szerzetesnőkkel, szerzetesekkel, megszentelt világiakkal való találkozás. Így tehát, amit mondani fogok, az ebbe az irányba mutat, a papokra, a szerzetesekre, a megszentelt világiakra gondolok, főleg azokra, akik ebben a különleges templomban dolgoznak.

„Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál. Délfelé járt. Egy szamariai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: »Adj innom!«” (Jn 4,6–7).

Az evangélium, melyet hallottunk, nem habozik egy a járástól elfáradt Jézust elénk állítani. Délben, amikor a nap legerősebben süt, egy kútnál látjuk őt. Csillapítania kellett szomját, fel kellett frissítenie lépteit, erőre kellett kapnia, hogy folytathassa küldetését.

A tanítványok személyesen láthatták, mit jelent az Úr odaadása és készsége arra, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek, bekötözze a sebzett szívűeket, meghirdesse a szabadulást a foglyoknak, a szabadságot a raboknak, megvigasztalja a szomorkodókat, és meghirdesse a kegyelem esztendejét mindenkinek (vö. Iz 61,1–3). Ezek mind olyan helyezetek, amelyek felemésztik az életet, felemésztik az erőt; és [az evangéliumok] „nem spóroltak” azon, hogy megajándékozzanak bennünket sok fontos pillanattal a Mester életében, melyben a mi életünk is éltető szóra találhat.

Az úttól elfáradva

Teljesítménykényszeres képzeletünk viszonylag könnyen szemléli az Úr tevékenységét, és könnyen együttérez vele, de nem mindig tudjuk szemlélni és kísérni az „Úr fáradtságait”, mintha az nem lenne Istenhez méltó dolog. Az Úr elfáradt, és ebben a fáradtságban talál helyet népeinknek, közösségeinknek sok-sok fáradtsága, és mindazoké, akik megfáradtak és terhektől roskadoznak (vö. Mt 11,28).

Sokfélék lehetnek az okok, amelyek az út fáradtságát kiváltják bennünk, papokban, megszentelt nőkben és férfiakban, világi mozgalmak tagjaiban: kezdve a munkával töltött hosszú óráktól, amelyek kevés időt hagynak arra, hogy együnk, pihenjünk és családunkkal legyünk, egészen az érzelmileg „mérgező” munkakörülményekig, amelyek kimerüléshez vezetnek és megrepesztik a szívet; kezdve az egyszerű és mindennapi odaadástól azoknak az embereknek terhes rutinmunkájáig, akik nem találnak kedvet, elismerést vagy támogatást mindennapi szükségleteik kielégítéséhez; kezdve a megszokott és kiszámítható, bonyolult helyzetektől a stresszes, nyomasztó, feszültségben töltött órákig. Az elviselendő terhek széles skáláját látjuk.

Lehetetlen összegyűjteni az összes olyan helyzetet, amelyek megtörik a megszentelt személyek életét, de mindegyik esetében sürgős szükségét érezzük annak, hogy kutat találjunk, mely enyhíteni tudja szomjunkat és az út fáradalmát. Csöndes kiáltással mindegyik kútért esdekel, ahonnan újra lehetne indulni.

Egy idő óta ezen a téren nem kevés alkalommal úgy tűnt, hogy kialakult közösségeinkben egy alig feltűnő fáradtság, amelynek semmi köze az Úr fáradtságához. És itt kell vigyáznunk! Arról a kísértésről van szó, amelyet a remény fáradtságának nevezhetnénk. Ez a fáradtság akkor jön létre, amikor – mint az evangéliumban – a nap tikkasztó meleget áraszt és elviselhetetlenné teszi az órákat, amikor olyan erősen süt, hogy meggátol minket az előrehaladásban és az előretekintésben. Mintha minden összezavarodna. Itt nem annak az embernek „különös szívbeli fáradtságára” gondolok (vö. Redemptoris mater enciklika, 17; Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 287), aki a munkától „megtörve” a nap végén képes derűsen és hálásan mosolyogni, hanem arra a másik fáradtságra, amely a jövővel szemközt születik, amikor a valóság „arcul csap”, és kétségbe von minden erőfeszítést, erőforrást és a küldetés teljesíthetőségét ebben az oly változó és mindent megkérdőjelező világban.

Ez egy bénító fáradtság. Abból születik, hogy előretekintünk, és nem tudjuk, miként reagáljunk a változások erősségére és bizonytalanságára, amelyeken társadalmunk átmegy. Úgy tűnhet, ezek a változások nemcsak kifejeződési és elköteleződési módjainkat, szokásainkat, valósággal szembeni attitűdjeinket kérdőjelezik meg, hanem sok esetben azt is kétségbe vonják, hogy a megszentelt élet egyáltalán megvalósítható a mai világban. És ezeknek a változásoknak a sebessége azt is eredményezheti, hogy mozdulatlanná tesz minden választást és véleményt, és hogy az, ami más időkben jelentős és fontos tudott lenni, annak, úgy tűnik, nincs többé helye.

Testvéreim, a remény fáradtsága onnan ered, hogy egy olyan egyházat látunk, amelyen sebet ejtett saját bűne, és amely s nem volt képes meghallani számtalan segélykiáltást, amelyekben az Úr kiáltása rejtőzött: „Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46).

Így hozzászokhatunk ahhoz, hogy megfáradt reménnyel éljünk a bizonytalan és ismeretlen jövő előtt, és ennek az a következménye, hogy szürke pragmatizmus költözik közösségeink szívébe. Látszólag minden a normális kerékvágásban halad, mégis valójában elkopik és eltorzul a hit. Közösségek és papok, kiábrándulva a valóságból, melyet nem értünk, vagy amelyben úgy látjuk, hogy már nincs hely javaslatunknak, „állampolgárságot” adhatunk korunk egyik legrosszabb eretnekségének: ez pedig az, ha azt gondoljuk, hogy az Úr és közösségeink semmit sem mondhatnak vagy adhatnak ennek a születőben lévő új világnak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 83). És akkor megtörténik, hogy az, ami egykor arra jött létre, hogy só és a világ világossága legyen, oda jut, hogy önmagának legrosszabb változatát kínálja.

Adj innom

Az út fáradalmai megérkeznek és éreztetik magukat. Akár tetszik, akár nem, jelen vannak, és jó, ha megvan bennünk ugyanaz a bátorság, amely a Mestert eltöltötte, amikor azt mondta: „Adj innom.” Ahogyan a szamariai asszonnyal történt, és mindannyiunkkal megtörténhet, nem akarjuk szomjúságunkat akármilyen vízzel csillapítani, hanem csak az „örök életig előtörő vízforrással” (Jn 4,14). Tudjuk, miként jól tudta azt a szamariai asszony, aki évek óta hordozta elbukott szerelmek üres korsóit, hogy nem akármilyen szó tud segíteni visszanyerni erőinket és a küldetésben működő próféciát. Nem minden újdonság enyhítheti a szomjúságot, bármennyire csábítónak tűnjön is. Tudjuk, amint jól tudta a szamariai asszony is, hogy sem a vallási ismeretek, sem meghatározott múltbeli döntések, hagyományok vagy jelenbeli újdonságok igazolgatásai nem tesznek bennünket termékennyé, szenvedélyes „imádókká lélekben és igazságban” (Jn 4,23).

„Adj innom”, ez az, amit az Úr kér, és ez az, amit kér tőlünk, hogy mi is mondjuk. Amikor kimondjuk, kinyitjuk fáradt reményünk kapuját, hogy félelem nélkül visszatérjünk az első szeretet mindent magalapozó kútjához, amikor megjelent Jézus utunkon, ránk tekintett irgalommal, kiválasztott bennünket, és kérte, hogy kövessük; amikor kimondjuk: „adj innom”, visszanyerjük annak a pillanatnak emlékét, amikor az ő szeme találkozott a miénkkel, amikor megéreztette velünk, hogy szeret bennünket, hogy szeret engem, de nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is (vö. Homília a húsvéti vigíliaszertartáson, 2014. április 19).

Ha ki tudjuk mondani: „adj innom”, az azt jelenti, hogy visszatalálunk lépteinkhez, és kreatív hűséggel meghalljuk, hogy a Lélek nem egy pontszerű művet, nem egy pasztorális tervet vagy szervezeti struktúrát alkotott, hanem sok, „szomszédunkban élő szent” által – akik között vannak világi intézményt alapító férfiak és nők, püspökök, plébánosok, akik alapot tudtak vetni közösségeiknek –, ezen szomszédunkban élő szentek által egy olyan meghatározott történelmi kontextusnak adott életet és oxigént, mely úgy látszott, megfullad és megsemmisít minden reményt és méltóságot. Az „adj innom” azt jelenti, hogy engedjük magunkat megtisztítani, hogy van bátorságunk visszaszerezni alapítói karizmáink legigazibb részét – ami nem szűkülhet csak a szerzeteséletre, hanem az egész Egyházra vonatkozik –, és képesek vagyunk meglátni, milyen formában fejeződhetnek ki ma. Nemcsak az a feladatunk, hogy hálával tekintsünk a múltra, hanem meg kell keresnünk közösségünk inspiráló gyökereit, és engedni, hogy újból erővel megszólaljanak közöttünk (vö. Ferenc pápa – Fernando Prado: La fuerza de la vocación [A hivatás ereje], 42).

Az „adj innom” azt jelenti, hogy elismerjük: rászorulunk arra, hogy a Lélek átalakítson bennünket olyan nőkké és férfiakká, akik emlékeznek a találkozásra, emlékeznek az áthaladásra, Isten üdvös áthaladására [életükben]. És bíznak abban, hogy ahogyan tegnap cselekedett, úgy fog cselekedni holnap is: „Ha visszanyúlunk a gyökerekhez, az kétségtelenül segít, hogy meg tudjuk élni a jelent, mégpedig félelem nélkül. Félelem nélkül kell élnünk, úgy válaszolva az életre, hogy szenvedélyesen elköteleződünk a történelem mellett, belemerülve a dolgokba. A szerelmesek szenvedélyével” (vö. uott, 44).

A fáradt remény akkor gyógyul meg, és akkor fogja élvezni a „szívnek azt a különös fáradtságát”, amikor nem fél visszatérni az első szeretet helyére, és ismét rátalál – a perifériákon és a mai kihívások között – ugyanarra a dalra, ugyanarra a tekintetre, amely kiváltotta a dalt, és atyáink tekintetére. Így elkerüljük annak kockázatát, hogy magunkból induljunk ki, és felhagyunk a fárasztó önsajnálattal, hogy rátaláljunk azokra a szemekre, amelyekkel Krisztus ma is keres bennünket, ő ma is néz, ma is hív bennünket, ma is küldetést ad, mint azon az első találkozón, az első szeretet találkozóján.

* * *

Nem kis jelentőségű esemény, hogy ez a székesegyház hosszú felújítás után újra megnyitja kapuit. Megtapasztalta az évek múlását, mint e város történelmének hű tanúja, és sok ember segítségével és munkájával vissza akart térni oda, hogy újból ajándékozhassa szépségét. Meghaladta a formális rekonstrukciót, mely mindig egy eredeti állapotra törekszik, azáltal próbálta visszanyerni az évek szépségét, hogy igyekezett befogadni mindazt az újdonságot, amelyet a jelen adhat. A spanyol, indiai, afroamerikai székesegyház így panamai székesegyházzá vált, felhasználta a tegnap, de a ma értékeit is, melyek lehetővé tették ezt a mai eseményt. Már nemcsak a múlté, hanem a jelen szépsége is.

És ma újból anyaöl, amely arra indít, hogy megújítsuk és tápláljuk a reményt, hogy felfedezzük, hogy a tegnapi szépség alapot ad a holnapi szépség építéséhez.

Így cselekszik az Úr. Nem adjuk meg magunkat a remény fáradtságának, de igent mondunk a szív különös fáradtságára, amely nap mint nap végzi az első szeretet pillantásában rábízott feladatát.

Testvéreim, ne engedjük, hogy elrabolják reményünket, melyet örököltünk, a szépséget, melyet atyáinktól örököltünk, legyen az élő gyökér, termékeny gyökér, amely segít abban, hogy széppé és prófétaivá tegyük az üdvösség történelmét ezeken a földeken!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír