Szeptember 14-én az általános kihallgatás keretében a Szentatya Jézus azon felhívásáról elmélkedett, hogy mindannyian, akik megfáradtak és elkeseredettek vagyunk, menjünk őhozzá, és nála megnyugvást találunk, ő felfrissít minket. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A szentév során többször is elgondolkodtunk már azon, hogy Jézus egyedülálló gyengédséggel fejezi ki magát, ami Isten jelenlétének és jóságának jele. Ma az evangélium egyik megható szakaszánál fogunk elidőzni (vö. Mt 11,28–30), amelyben Jézus ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik súlyos terheitek hordozásába belefáradtatok, mert én majd enyhülést adok nektek. […] Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,28–29). Meglepő az Úr felhívása: egyszerű és az élet terhétől megviselt embereket hív követésére, olyan embereket, akik oly sok mindenben szűkölködnek, és azt ígéri nekik, hogy nála enyhülésre és nyugalomra találnak. Felszólító mondatokban fogalmazza meg hívását: „jöjjetek hozzám”, „vegyétek magatokra igámat”, „tanuljatok tőlem”. Bárcsak a világ minden vezetője elmondhatná ezeket! Próbáljuk megragadni e kijelentések értelmét!

Az első felszólítás így hangzik: „Jöjjetek hozzám!” Amikor ezzel a mondattal azokhoz fordul, akik kimerültek, és akiket gondok nyomasztanak, Jézus az Úr szolgájaként mutatkozik meg, akiről könyvében Izajás próféta így ír: „Az Úr megadta nekem a tanítvány nyelvét, hogy szólni tudjak az elcsüggedtekhez” (Iz 50,4). Az evangélium gyakran a szegényeket (vö. Mt 11,5) és a kicsinyeket is (vö. Mt 18,6) ezekhez az élettől elcsigázott emberekhez sorolja. Azok tartoznak ide, akik nem számíthatnak saját anyagi javaikra, és számottevő kapcsolataik sincsenek. Egyedül Istenben bízhatnak. Tisztában vannak ínséges és nyomorúságos helyzetükkel, tudják, hogy az Úr irgalmától függnek, és tőle várják az egyedüli segítséget. Jézus hívásában végre választ találnak várakozásaikra: ha tanítványaivá válnak, ígéretet kapnak, hogy egész életükre enyhülést találnak. Ez az ígéret az evangélium végén minden népre kiterjed: „Menjetek tehát – mondja Jézus az apostoloknak –, tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19).



Sokan elfogadják a felhívást a kegyelmi szentév megünneplésére, és a zarándokok szerte a világon áthaladnak az irgalmasság kapuján, amelyet a székesegyházakban, kegyhelyeken, számos templomban, kórházakban, börtönökben nyitottak meg. Miért lépik át az irgalmasság kapujának küszöbét? Hogy találkozzanak Jézussal, hogy rátaláljanak Jézus barátságára, hogy olyan felüdülést nyerjenek, amelyet egyedül Jézus tud adni. Ez a zarándoklat kifejezi minden tanítvány megtérését, aki Jézus követésére szánja el magát. A megtérés pedig mindig azt jelenti, hogy felfedezzük az Úr irgalmasságát, amely végtelen és kimeríthetetlen: hatalmas az Úr irgalmassága! A szent kapun való áthaladással tehát megvalljuk, hogy „a szeretet jelen van a világban, és ez a szeretet hatalmasabb minden rossznál, amelybe az ember, az emberiség, a világ belesüllyed” (II. János Pál pápa: Dives in misericordia enciklika, 7.).

A második felszólítás így hangzik: „Vegyétek magatokra igámat!” A bibliai hagyomány – a szövetségkötés összefüggésében – az iga képével azt a szoros kapcsolatot jelzi, amely a népet Istenhez fűzi, ennek következtében pedig a törvényben kifejeződő akaratának való alávetettséget. Az írástudókkal, a törvény magyarázóival ellentétben Jézus a saját igáját teszi tanítványai vállára, a törvény ugyanis őbenne teljesedik be. Meg akarja tanítani nekik, hogy Isten akaratát az ő személyén keresztül fedezzék fel: Jézuson keresztül, nem pedig rideg törvényeken és előírásokon keresztül, melyeket Jézus elítél. Elég elolvasni Máté huszonharmadik fejezetét! Jézus áll Istennel való kapcsolatunk középpontjában, a tanítványok egymás közötti kapcsolatában is ő áll középen, és ő szolgál támaszként minden egyes tanítvány élete számára. „Jézus igáját” magára véve valamennyi tanítvány szeretetközösségre lép ővele, részesedik keresztjének misztériumában és az ő megmenekülésre rendelt sorsában.



Ebből következik a harmadik felszólítás: „Tanuljatok tőlem!” Jézus a megismerés és a követés útját állítja tanítványai elé. Jézus nem olyan tanító, aki kérlelhetetlenül olyan terhek viselését követeli másoktól, amelyeket ő maga nem visel: éppen ezt vetette a törvénytudók szemére. Ő a megalázottakhoz, a kicsinyekhez, a szegényekhez, a rászorulókhoz fordul, mert ő maga is kicsinnyé és megalázottá lett. Megérti a szegényeket és a szenvedőket, mert ő maga is szegény és fájdalmakat visel el. Ahhoz, hogy megmentse az emberiséget, Jézus nem könnyű utat választott, épp ellenkezőleg, útja fájdalmas és rögös volt. Ahogyan a Filippieknek írt levél emlékeztet: „Megalázta önmagát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Az iga, melyet a szegények és az elnyomottak hordanak, ugyanaz az iga, amelyet ő hordott elsőként: ezért könnyű ez az iga. Ő magára vette az egész emberiség fájdalmait és bűneit. A tanítvány számára tehát Jézus igáját magára venni azt jelenti, hogy elfogadja az ő kinyilatkoztatását: őbenne Isten irgalmassága magára vállalta az emberek szegénységeit, és így mindenkinek megadta az üdvösség lehetőségét. De vajon miért tudja Jézus ezeket mondani? Mert ő mindenkinek mindenévé vált, közel volt mindenkihez, a legszegényebbekhez! Az emberek között, a szegények között élő pásztor volt: egész nap csak köztük dolgozott. Jézus nem volt herceg! Rossz az egyháznak, amikor a pásztorok hercegekké válnak, amikor eltávolodnak az emberektől, eltávolodnak a szegényektől: ez nem Jézus szelleme! Az ilyen pásztoroknak Jézus szemrehányást tett, és azt mondta róluk az embereknek: „Azt tegyétek meg, amit mondanak, de azt ne, amit tesznek.”

Kedves testvéreim, a mi életünkben is vannak időszakok, amikor elcsigázottak vagyunk és elcsüggedünk. Ilyenkor emlékezzünk az Úr ezen szavaira, amelyek nagy vigaszunkra lehetnek, és rávilágítanak arra, hogy erőinket a jó szolgálatába állítottuk-e. Fáradtságunkat ugyanis nemegyszer az okozza, hogy bizalmunkat olyan dolgokba vetjük, amelyek nem a lényeget érintik, mert eltávolodtunk attól, ami valóban számít az életben. Az Úr megtanít minket, hogy ne féljünk követni őt, mert belé vetett reményünk nem csal meg. Tehát meg kell tanulnunk tőle, mit jelent irgalmasságból élni, hogy mi magunk is az irgalmasság eszközei lehessünk. Irgalmasságból élni, hogy mi magunk is az irgalmasság eszközei lehessünk: irgalmasságból élni azt jelenti, hogy érzem: rászorulok Jézus irgalmára, és amikor érezzük, hogy megbocsátásra, vigasztalásra szorulunk, megtanuljuk, hogy irgalmasak legyünk másokkal. Ha tekintetünket Isten Fiára szegezzük, megértjük, mekkora út áll még előttünk, ugyanakkor eltölt minket az az öröm is, hogy tudjuk: vele együtt haladunk, és soha nem vagyunk egyedül! Bátorság, tehát, bátorság! Ne engedjük, hogy bárki elvegye tőlünk annak örömét, hogy az Úr tanítványai vagyunk. „De, Atyám, én bűnös ember vagyok, hogyan lennék én erre képes?” – „Engedd, hogy az Úr nézzen téged, nyisd meg szívedet, érezd magadon az ő tekintetét, az ő irgalmasságát, és szíved eltelik majd örömmel, a megbocsátás örömével, ha a bocsánatkérés szándékával közeledsz hozzá.” Ne engedjük, hogy elrabolják tőlünk a reményt, hogy ezt az életet vele együtt és az ő vigasztalásának erejével élhetjük. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír