Az áldott állapotban lévő édesanya mindennap megcirógatja pocakját és örömmel várja a találkozást megszülető gyermekével. A pápa ezt a képet választotta hasonlatnak, amikor a reményről tanított október 23-án, kedden reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmiséjén.

A Szentatya homíliáját a napi szentlecke (Ef 2,12–22) szavaira alapozta, amelynek liturgikus üzenete, hogy a szentek polgártársai és Isten háza népe lettünk, mert Krisztus békét szerzett nekünk vére ontásával, és mindnyájunkat meghív országába. 

Isten megajándékozott minket az „állampolgársággal”, identitást adott nekünk, „személyi igazolványt”. Isten Jézusban ugyanis érvénytelenítette a törvényt, azért, hogy kiengeszteljen minket egymással, felszámolja az ellenségeskedést, egyesítsen minket, hogy így az Atya előtt egy lélekkel mutatkozhassunk be – hangsúlyozta Ferenc pápa. – Így Jézusban a szentek polgártársai vagyunk. Identitásunkat éppen az adja, hogy az Úr meggyógyított minket, közösséggé alakított, valamint hogy magunkban hordozzuk a Szentlelket.

Isten tehát az örökség felé terel minket abban a bizonyosságban, hogy polgártársak vagyunk, és hogy Ő velünk van. Az örökség pedig az, amit keresünk utunkon, s amit majd a végén kapunk meg. De mindennap kell keresnünk, és ami előrevisz minket identitásunk útján, az örökség felé, az éppen a remény, mely talán a legkisebb és legnehezebben érthető erény – folytatta a pápa.

A hit, a remény és a szeretet – ajándék. A hitet könnyű megérteni, mint ahogy a szeretetet is. De mi a remény? – tette föl a kérdést a Szentatya. – Egyrészt reméljük a mennyországot, reméljük, hogy találkozunk a szentekkel, és hogy elnyerjük az örök boldogságot. De számodra mi a mennyország? Remélve menni előre egy jutalom felé, a boldogság felé, amit nem itt, hanem majd odaát nyerünk el… ez egy nehezen fölfogható erény. Egy alázatos, nagyon alázatos erény. Olyan erény, ami soha nem okoz csalódást: ha remélsz, soha nem csalódsz. Soha, soha. Ugyanakkor konkrét erény is. Na de hogy lehet konkrét, ha nem ismerem a mennyországot és azt, ami rám vár? A remény, a mi örökségünk az, hogy a remény valami felé visz, nem egy eszme, nem az, hogy szép helyen vagyunk… nem. Egy találkozás. A remény nem egy elvont fogalom, hanem konkrétum, hiszen a Jézussal való találkozás várakozásának öröme hatja át. Jézus mindig aláhúzza a reménynek ezt a részét, ezt a várakozást, találkozást.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 12,35–38) egy találkozásról szól: a gazdáról, aki a menyegzőről tér haza. Tehát mindig ott a találkozás az Úrral, valami konkrétum – mondta a pápa, és ennek illusztrálására egy konkrét példát hozott.

Egy kép jut eszembe, amikor a reményre gondolok: egy állapotos nő jelenik meg előttem, aki gyermekét várja. Boldog, mindennap megérinti a hasát, hogy megsimogassa a gyermeket, várja a kicsit, ebben a várakozásban él. Ez a kép jól megérteti velünk, mi is a remény: egy találkozásra várva élni. A kismama elképzeli, milyen színű lesz gyermeke szeme, milyen lesz a mosolya, szőke hajú lesz vagy fekete… de mindenképpen elképzeli a vele való találkozást. Elképzeli a találkozást a gyermekével.

Tegyünk föl magunknak néhány kérdést a reményre vonatkozóan – buzdított Fernc pápa. – Konkrét dolgokban remélek vagy csak úgy általában, kissé gnosztikusan? A reménység konkrét, mindennapos, hiszen egy találkozás. És ahányszor találkozunk Jézussal az Eucharisztiában, az imádságban, az evangéliumban, a szegényekben, a közösségi életben, mindannyiszor közelebb lépünk ehhez a végső találkozáshoz. Bölcsen meg kell tanulnunk örülni életünk során a Jézussal való apró találkozásoknak, melyek előkészítik a végső találkozást.

Kedd reggeli szentbeszéde végén a Szentatya még egyszer visszatért az identitásra, összefüggésben azzal, hogy közösséggé váltunk és az örökségre, amelynek erejével a Szentlélek előrevisz minket a reményben. Arra biztatott, kérdezzük meg magunktól, hogy hogy elvont értelemben várjuk-e a mennyországot örökül vagy pedig egy találkozásra várunk.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír