Június 14-én a délelőtti általános kihallgatás keretében a szentatya a keresztény hit azon központi igazságáról elmélkedett, hogy sohasem szűnünk meg Isten szeretett gyermekei lenni, Isten feltétlen, ingyenes, anyai-apai szeretettel szeret mindannyiunkat. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai kihallgatást két helyen tartjuk, de az óriáskivetítők összekötnek minket: a betegek, hogy ne szenvedjenek annyira a melegtől, a VI. Pál-teremben vannak, mi pedig itt. De így is közösségben leszünk, mert összeköt minket a Szentlélek, az egységnek ugyanis mindig ő a megteremtője. Üdvözöljük a teremben lévőket! [Taps.]
Egyikünk sem élhet szeretet nélkül. Abba a rút rabságba eshetünk, hogy azt gondoljuk: a szeretetet ki kell érdemelnünk. A mai ember szorongásának valószínűleg nagy része ebből fakad: azt hisszük, hogy ha nem vagyunk erősek, vonzók és szépek, akkor senki sem törődik velünk. Manapság rengetegen csak azért akarnak kitűnni, hogy megszüntessék belső ürességüket: mintha örökké megerősítésre szoruló emberek lennénk. De el tudtok képzelni olyan világot, amelyben mindenki kétségbeesetten indítékok után kutat, hogy felkeltse mások érdeklődését, de amelyben senki sem hajlandó arra, hogy ingyenesen szeressen a másikat? Képzeljetek el egy ilyen világot: a szeretet ingyenessége nélküli világot! Emberi világnak tűnhet, de valójában maga a pokol. Az ember sok narcisztikus magatartása a magány és az árvaság érzéséből fakad. Sok, látszólag megmagyarázhatatlan viselkedés mögött egyetlen kérdés húzódik meg: lehet, hogy nem érdemlem meg, hogy nevemen szólítsanak, (vagyis) hogy szeressenek? A szeretet tudniillik mindig nevén szólítja a másikat…
Amikor a kamaszokat nem szeretik, vagy ők úgy érzik, hogy nem szeretik őket, akkor erőszakossá válhatnak. A csoportos gyűlölködés és a huliganizmus számos formája mögött olyan szív rejtőzik, amelyet nem becsültek meg. Nincsenek rossz gyerekek, ahogyan nincsenek velejükig romlott kamaszok sem, hanem boldogtalan emberek vannak. És mi más tehetne bennünket boldoggá, ha nem annak megtapasztalása, hogy szeretünk és szeretnek bennünket? Az ember élete nem más, mint tekintetek találkozása: van valaki, aki ránk néz, és kiváltja belőlünk az első mosolyt, mi pedig ingyenesen rámosolygunk arra, aki bezárkózott szomorúságába, és így kiutat nyitunk előtte. Tekintetek találkozása: belenézek a másik szemébe, és megnyílik szíve ajtaja.
Az első lépés, amelyet Isten megtesz felénk: az elővételező és feltétlen szeretet lépése. Isten elsőként szeret. Isten nem azért szeret minket, mert okot szolgáltatunk rá. Isten azért szeret minket, mert ő maga szeretet, és a szeretet lényegénél fogva kiárad, ajándékozza magát. Isten a maga jóságát a megtérésünkhöz sem köti: még ha ez következménye is Isten irántunk tanúsított szeretetének. Szent Pál remekül megfogalmazza ezt: „Isten azzal mutatja meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róma 5,8). Amikor még bűnösök voltunk. Feltétel nélküli szeretet. „Távol” voltunk, miként a tékozló fiú a példabeszédben: „Még messze volt, amikor apja meglátta, megesett rajta a szíve…” (Lk 15,20). Istenünk szeretetből kilépett önmagából, hogy megkeressen minket
Kommentáld!