Április 8-án, húsvét második vasárnapján délelőtt ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szentatya a Szent Péter téren. Arra biztatta a hívőket, hogy sose féljenek sebeikkel és bűneikkel az Úrhoz fordulni, mert az Úr épp azokon keresztül ad nekünk gyógyulást és bocsánatot.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

A mai evangéliumban többször is visszatér a „lát” ige: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20); akik aztán azt mondták Tamásnak: „Láttuk az Urat” (Jn 20,25). Az evangélium azonban nem közli, miként látták, nem mutatja be a Feltámadottat, csak egy részletet emel ki: „Megmutatta nekik kezét és oldalát” (Jn 20,20). Mintha azt akarná mondani, hogy a tanítványok így ismerték fel Jézust: a sebein keresztül. Ugyanez történt Tamással: ő is látni akarta „kezén a szegek nyomát” (Jn 20,25), és miután látta, hitt (Jn 20,27).

Hitetlensége ellenére hálásak lehetünk Tamásnak, amiért nem elégedett meg azzal, hogy másoktól azt hallotta, hogy Jézus él, és azzal sem, hogy látta őt a maga hús-vér valóságában, hanem beléje akart látni, meg akarta érinteni kezével a sebeit, szeretetének jeleit. Az evangélium Tamást „Didümosz”-nak (Jn 20,24), vagyis ikernek nevezi, és ebben valóban a mi ikertestvérünk. Mert nekünk sem elég azt tudni, hogy Isten létezik: nem tölti be életünket egy feltámadott, de távoli Isten; nem vonz minket egy messze lévő Isten, bármennyire igaz és szent legyen is. Nem! Nekünk is szükségünk van arra, hogy „lássuk Istent”, hogy kezünkkel érintsük azt, aki feltámadt, aki feltámadt értünk.

Hogyan láthatjuk? Mint a tanítványok: a sebein keresztül. Ők a sebekre nézve megértették, hogy nem viccből szerette őket, és hogy megbocsátott nekik, annak ellenére, hogy volt közöttük, aki megtagadta, és aki elhagyta. Be kell lépnünk sebeibe, hogy szemléljük a szívéből fakadó mérhetetlen szeretetet. Ezen az úton kell járnunk! Meg kell értenünk, hogy szíve értem, érted, mindannyiunkért dobog! Kedves testvéreim, kereszténynek tarthatjuk és mondhatjuk magunkat, a hit sok szép értékéről beszélhetünk, mégis, mint a tanítványoknak, szükségünk van arra, hogy lássuk Jézust, és megérintsük az ő szeretetét. Csak így érünk el a hit szívéhez, és találunk, mint a tanítványok, minden kétséget felülmúló békét és örömet.

Tamás, miután látta az Úr sebeit, felkiáltott: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Szeretném a figyelmet arra a névmásra irányítani, amelyet Tamás használ: enyém [mio]. Ez egy birtokos névmás, és ha meggondoljuk, kétségkívül Istenre vonatkozik: hogyan lehet Isten az enyém? Hogyan tehetem magamévá a Mindenhatót? Amikor magunkénak mondjuk, valójában nem megszentségtelenítjük Istent, hanem kifejezzük tiszteletünket az ő irgalmassága iránt, mert ő az, aki „magunkévá” akarta „tenni magát”. És mint egy szerelmi történetben, azt mondjuk neki: „Értem lettél emberré, értem haltál meg és támadtál fel, és akkor nem csak Isten vagy, hanem az én Istenem vagy, az én életem vagy. Benned megtaláltam meg a szeretetet, amelyet kerestem, sőt sokkal többet annál, mint amit valaha képzeltem.”

Isten nem sértődik meg, amiért a „miénk”, hiszen a szeretet bizalmas kapcsolatot igényel, az irgalmasság bizalmat kíván. Már a tízparancsolat elején azt mondja Isten: „Én vagyok az Úr, a te Istened” (Kiv 20,2), és hangsúlyozza: „Én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok” (Kiv 20,5). Ez tehát Istennek, a féltékeny szeretőnek az ajánlata, aki „Istened”-ként mutatkozik be. Tamás meghatott szívéből pedig felfakad a válasz: „Én Uram, én Istenem!” Ha ma a sebeken keresztül belépünk Isten misztériumába, megértjük, hogy az irgalmasság Istennek nem az egyik tulajdonsága a többi között, hanem a szívének dobogása. És akkor Tamáshoz hasonlóan többé nem bizonytalan, jámbor, de habozó tanítványként élünk, hanem mi is az Úr valódi szerelmesévé válunk! Ne féljünk ettől a szótól: az Úr szerelmese!

Hogyan ízlelhetjük meg ezt a szeretetet, hogyan érinthetjük meg ma kezünkkel Jézus irgalmasságát? Ezt ismét az evangélium mondja meg nekünk, amikor kiemeli, hogy húsvét estéjén (Jn 20,19), vagyis rögtön feltámadása után Jézus első dolga az, hogy megadja a Lelket a bűnök bocsánatára. A szeretet megtapasztalásához onnan kell elindulni: engedni kell, hogy Isten megbocsásson nekünk. Engedni kell a megbocsátást. Felteszem magamnak és nektek is a kérdést: én engedem-e, hogy Isten megbocsásson nekem? A szeretet megtapasztalásához onnan kell elindulni. Én engedem-e, hogy Isten megbocsásson nekem? „De, Atyám, olyan nehéz elmenni gyónni…” Istennel szemben elfoghat minket a kísértés, hogy úgy cselekedjünk, mint a tanítványok az evangéliumban, vagyis hogy zárt ajtók mögé bújjunk. Ők félelemből tették, és bennünk is van félelem, szégyen, hogy megnyíljunk és elmondjuk bűneinket. Az Úr adja meg nekünk a szégyen megértésének kegyelmét, azt, hogy a szégyent ne zárt kapunak lássuk, hanem a találkozás felé vezető út első lépésének. Amikor szégyent érzünk, hálásnak kell lennünk: azt jelzi ugyanis, hogy nem fogadjuk el a rosszat, és ez jó. A szégyen a lélek rejtett hívása, a léleknek ugyanis szüksége van az Úrra a rossz legyőzéséhez. A dráma az, amikor már semmiért sem szégyenkezünk. Ne féljünk szégyent érezni! És a szégyentől lépjünk tovább a megbocsátáshoz! Ne féljetek szégyenkezni! Ne féljetek tőle!

Van azonban egy zárt kapu az Úr megbocsátása előtt, mégpedig a lemondásé. A lemondás mindig egy zárt kapu. Megtapasztalták a tanítványok, akik azt állapították meg keserűen húsvétkor, hogy minden ugyanolyan maradt, mint korábban: még ott voltak, Jeruzsálemben, reménytelenül; a „Jézus-fejezet” befejeződni látszott, a vele töltött sok idő után semmi sem változott, törődjünk bele. Mi is ezt gondolhatjuk: „Olyan régóta keresztény vagyok, mégsem változik bennem semmi, mindig ugyanazokat a bűnöket követem el.” És akkor reményvesztetten elutasítjuk Isten irgalmasságát. Az Úr azonban megkérdezi tőlünk: „Nem hiszed, hogy irgalmasságom nagyobb a te nyomorúságodnál? Visszaesel bűneidbe? Légy visszaeső az irgalomkérésben, és meglátjuk, melyikünk nagyobb!” És aztán – aki ismeri a bűnbocsánat szentségét, jól tudja – nem igaz, hogy minden ugyanúgy marad, mint korábban. Minden megbocsátástól felfrissülünk, bátorságra lelünk, mert mindannyiszor azt érezzük, hogy az Atya még jobban szeret és még szorosabban ölel magához. És mikor szeretettként újból elbukunk, nagyobb fájdalmat érzünk, mint korábban. Jótékony ez a fájdalom, mely lassan elszakít minket a bűntől. Így felfedezzük, hogy az ad erőt az élethez, hogy elfogadjuk Isten bocsánatát, és indulunk tovább, bocsánattól bocsánatig. Így megy előre az élet: szégyentől szégyenig, bocsánattól bocsánatig. Ez a keresztény élet.

A szégyen és a lemondás után van egy további csukott, olykor le is zárt kapu: a bűnünk, maga a bűn. Ha elkövetek egy súlyos bűnt, és én teljesen őszintén nem akarok megbocsátani magamnak, akkor miért kellene azt megtennie Istennek? Ez a kapu azonban, csak a mi oldalunkról van bezárva, Isten számára sosem átjárhatatlan. Ő – miként az evangélium tanítja – épp „zárt ajtókon keresztül” szeret belépni – hallhattuk –, amikor minden nyílás el van torlaszolva. Ott Isten csodákat művel. Ő sosem dönt úgy, hogy elszakad tőlünk, mi vagyunk azok, akik kizárjuk őt. De amikor gyónunk, hallatlan dolog történik: felfedezzük, hogy épp az a bűn, amely távol tartott minket az Úrtól, a vele való találkozás helyévé válik. Ott a szeretetében sérülést szerzett Isten a mi sérüléseink segítségére siet, és a mi nyomorúságos sebeinket hasonlóvá teszi az ő dicsőséges sebeihez. Átalakulás megy végbe: az én nyomorúságos sebem hasonlóvá válik az ő dicsőséges sebeihez, mert ő irgalmasság, és csodákat művel nyomorúságainkkal. Kérjük ma azt a kegyelmet, hogy Tamáshoz hasonlóan felismerjük a mi Istenünket: hogy az ő bocsánatában megtaláljuk örömünket, az ő irgalmasságában megtaláljuk reményünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír