December 7-én a szentatya új katekézissorozatot kezdett, mégpedig a kicsinyek erényéről, a keresztény reményről, amelyre a mai, hit válságába sodródott világ igencsak rászorul. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma új katekézissorozatot kezdünk, mégpedig a keresztény reményről. Roppant fontos dologról van szó, a remény ugyanis nem csal meg. Az optimizmus megcsal, de a remény nem. Igen nagy szükségünk van rá ezekben a sötétnek tetsző időkben, amikor sokszor riadtan állunk a körülöttünk tapasztalható rossz és erőszak előtt, sok testvérünk fájdalma előtt. Reményre van szükségünk! Elveszettnek s kissé csüggedtnek érezzük magunkat, mert tehetetlenek vagyunk, és azt hisszük, a sötét felhők sosem fognak már eloszlani.

De nem szabad engedni, hogy a remény elhagyjon minket, mert Isten az ő szeretetével velünk együtt jár! „Remélek, mert Isten velem van” – ezt mindannyian kimondhatjuk. Valamennyien elmondhatjuk: „Remélek, remény él bennem, mert Isten velem együtt jár.” Velem jár, és kézen fogva vezet. Isten nem hagy magunkra minket! Az Úr Jézus legyőzte a rosszat, és megnyitotta előttünk az élet útját.

Ezért különösen most, az adventi időszakban – mely a várakozás ideje, amikor arra készülünk, hogy ismételten befogadjuk a megtestesülés vigasztaló misztériumát és a karácsony világosságát – fontos, hogy elgondolkodjunk a reményen. Engedjük, hogy az Úr megtanítsa nekünk, mit is jelent remélni. Hallgassuk meg a Szentírás szavait Izajás prófétától, az advent nagy prófétájától, a remény kimagasló hírnökétől. Könyvének második felében Izajás vigasztaló hírrel fordul a néphez: „»Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!« – ezt mondja Istenetek. »Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok oda neki, hogy véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága […].« Egy hang kiált: »Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így.«” Az Atyaisten úgy vigasztal, hogy vigasztalókat támaszt, tőlük kéri, hogy öntsenek lelket a népbe, az ő gyermekeibe, hogy hirdessék: a megpróbáltatásnak vége, a fájdalomnak vége, a bűn bocsánatot nyert. Ez az, ami begyógyítja a megtört és megrémült szívet. Ezért a próféta azt kéri, hogy készítsék az utat az Úrnak, nyíljanak meg az ő üdvösségének ajándékai előtt.

A vigasztalás a nép számára annak a lehetőségnek a megnyílásával kezdődik, hogy Isten útján járhat, egy új, elegyengetett és járható úton, egy a pusztában elkészítendő úton, hogy a pusztán átkelhessen és visszatérhessen hazájába. A nép ugyanis, melyhez a próféta fordul, a babiloni száműzetés tragédiáját élte, most viszont azt hallhatja, hogy visszatérhet földjére, egy kényelmessé tett és kiszélesített úton, a haladást megnehezítő hegyektől és völgyektől mentes, a pusztán áthaladó, simává döngölt úton. Ennek az útnak az előkészítése tehát a megmenekülés és a szabadulás minden akadálytól mentes útjának előkészítését jelenti.

A száműzetés Izrael történelmének drámai időszaka volt, amikor a nép mindent elveszített. Elveszítette hazáját, szabadságát, méltóságát, de még Istenbe vetett bizalmát is. Elhagyottnak és reménytelennek érezte magát. A próféta felhívása viszont most újra megnyitja a szívet a hitre. A pusztaság olyan hely, ahol nehéz élni, de éppen ott nyílik most lehetőség az elindulásra, nemcsak a hazába való visszatérésre, hanem visszatérni Istenhez, visszatérni a reményhez és a mosolyhoz. Amikor sötétség borul ránk, amikor megszaporodnak a nehézségek, nem tudunk mosolyogni, pedig épp a remény tanít meg minket mosolyogni, hogy rátaláljunk az Istenhez vezető útra. Az egyik első dolog, ami az Istentől eltávolodó emberekkel történik, az, hogy nem tudnak többé mosolyogni. Lehet, hogy hatalmas hahotázásra képesek, itt is, ott is nevetgélnek, viccelődnek, vihorásznak, de mosolyogni nem tudnak. Mosolyra egyedül a remény tesz képessé: a mosoly az Isten megtalálására irányuló reményből fakad.

Az élet gyakran pusztaság: nehéz előrehaladnunk az életben, ha viszont rábízzuk magunkat Istenre, életutunk széppé és szélessé válhat, mint egy autópálya. Ehhez annyi elegendő, hogy ne veszítsük el reményünket, annyi elegendő, hogy mindig, mindenek ellenére higgyünk. Amikor szembetaláljuk magunkat egy kisbabával, lehet, hogy rengeteg bajunk van, millió nehézséggel küzdünk, de belülről mosoly fakad arcunkon, mert a reménnyel találjuk szemben magunkat: egy kisbaba mindig a remény hordozója. És így meg kell tudnunk látni az életben a remény útját, mely vezet minket, hogy rátaláljunk Istenre, az értünk gyermekké lett Istenre. Ő mosolyra késztet majd minket, és nekünk ad mindent!

Keresztelő János pedig éppen Izajásnak ezeket a szavait használja majd, amikor megtérésre hívja az embereket. Ezt mondja az evangélium: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját” (Mt 3,3). Úgy tűnik, ezt a kiáltó szót senki sem képes meghallani – ki hallaná meg a sivatagban? –, senki sem hallja meg a hit válsága által előidézett zavarban. Tagadhatatlan, hogy a mai világ hitválságban van. Van, aki azt mondja: „Én hiszek Istenben, keresztény vagyok”; „én ezt a vallást követem…” De az életed igencsak távol van a keresztény léttől, távol van Istentől! A vallás, a hit üres kijelentéssé silányult: „Hiszek-e?” „Igen!”. De itt arról van szó, hogy vissza kell térnünk Istenhez, szívünket Isten felé kell fordítanunk, és el kell indulnunk ezen az úton, hogy rátaláljunk. Ő vár minket. Ez Keresztelő János prédikálásának lényege: előkészíteni. Előkészíteni a találkozást ezzel a gyermekkel, aki visszaadja mosolyunkat. Az izraeliták, amikor a Keresztelő Jézus jövetelét hirdeti, mintha még mindig száműzetésben lennének, mert római fennhatóság alatt élnek, idegenként saját hazájukban, hatalmas megszállók kormányzása alatt, akik életükről is döntenek. Az igazi történelmet azonban nem a hatalmasok írják, hanem Isten az ő kicsinyeivel. Az igazi történelem – mely örökre megmarad! – az, amelyet Isten ír az ő kicsinyeivel: Isten Máriával, Isten Jézussal, Isten Józseffel, Isten az ő kicsinyeivel. Azokkal a kicsiny és egyszerű emberekkel, akiket a születő Jézus körül találunk: Zakariással és Erzsébettel, a terméketlenség terhét hordozó két öreggel, Máriával, a fiatal szűz leánnyal, Józseffel, az ő jegyesével, a pásztorokkal, akik mindenki által megvetett, senkinek sem számító emberek voltak. A kicsinyek, a hitük által naggyá tett kicsinyek azok, akik továbbra is remélni tudnak. A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.

Ők, a kicsinyek azok, akik Istennel, Jézussal átalakítják a száműzetés, a keserű magány, a szenvedés pusztaságát sima úttá, amelyen az Úr dicsősége felé haladhatunk. Ide érkeztünk tehát: engedjük, hogy az Úr megtanítsa nekünk a reménykedést! Bizakodva várjuk az Úr eljövetelét, és bármilyen legyen is életünk sivataga – mindenki tudja, milyen pusztaságban vándorol –, az virágzó kertté változik! A remény nem csal meg!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír