2018. január elsején délelőtt a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét. Beszédében arról az egy mondatról elmélkedett, amely Máriára vonatkozik a napi evangéliumban: „Megőrizte mindezeket a dolgokat, és gyakran elgondolkodott rajtuk szívében.”

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Az év Isten anyjának nevével kezdődik. Isten anyja – ez a Szűzanya legfontosabb címe. De felmerülhet a kérdés: miért Isten anyjának, és miért nem Jézus anyjának mondjuk? Voltak a múltban olyanok, akik ez utóbbira akartak szorítkozni, de az Egyház kijelentette: Mária Isten anyja. Hálásak lehetünk, mert ezekben a szavakban ragyogó igazság rejlik Istenről és rólunk: attól kezdve, hogy az Úr megtestesült Máriában, azóta egyszer s mindenkorra magára vette emberségünket. Nincs többé Isten ember nélkül: a test, amelyet Jézus magára vett az anyától, az most is az övé, és övé is marad mindörökké. Az, hogy Isten anyját mondunk, erre emlékeztet: Isten közel van az emberiséghez, ahogyan egy gyermek az anyjához, aki őt méhében hordja.

Az anya (mater) szó az anyag (materia) szóra is utal. Anyjában a menny Istene, a végtelen Isten kicsinnyé vált, anyaggá vált, hogy ne csak velünk legyen, hanem olyan legyen, mint mi. Íme, ez a csoda, ez az újdonság: az ember nincs többé egyedül; soha többé nem lesz árva, hanem örökké fiú. Az év ezzel az újdonsággal kezdődik. Mi pedig ezt azzal hirdetjük meg, hogy azt mondjuk: Isten anyja! Ez öröm, mert tudjuk: magányunk legyőzetett. Ez szépség, mert tudjuk: szeretett gyermekek vagyunk, tudjuk, hogy gyermeklétünk soha többé nem szűnhet meg. Ez tükröződés a törékeny Istenben és az anyja karján fekvő gyermekben, ez annak látása, hogy az emberiség drága és szent az Úr számára. Ezért az emberi élet szolgálata Isten szolgálata, és minden életet – az anyaméhben lévő élettől kezdve az idős, szenvedő és beteg életig, a kényelmetlen, sőt visszataszító életig – befogadni, szeretni és segíteni kell.

Most pedig engedjük, hogy a mai evangélium vezessen minket. Isten anyjáról egyetlen mondat hangzik el: „Megőrizte mindezeket a dolgokat, és gyakran elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19). Megőrizte. Egyszerűen őrizte. Mária nem beszél: az evangélium egyetlen szavát sem közli az egész születéselbeszélésben. Az anya ebben is egy Fiával: Jézus csecsemő [infans], vagyis nem beszélő [in-fans]. Ő, az Ige, Isten Szava, aki „sokszor és sokféle módon szólt hajdan” (Zsid 1,1), most, az „idők teljességében” (Gal 4,4) néma. Az Isten, aki előtt elhallgat az ember, egy kisded, aki nem beszél. Fensége szavak nélküli, szeretetmisztériuma a kicsinységben tárul fel. Ez a csendes kicsinység az ő királyságának nyelve. Az anya Fiához társul, és csendben őriz.

A csend pedig azt mondja nekünk, hogy nekünk is, ha meg akarjuk őrizni magunkat, szükségünk van a csendre. Csendben kell maradnunk, el kell csendesednünk a betlehemi jászol előtt. Mert a jászol előtt észrevesszük, hogy szeretettek vagyunk, megízleljük az élet igazi értelmét. Csendben szemlélve engedjük, hogy Jézus beszéljen a szívünkhöz, hogy kicsinysége lerombolja gőgünket, hogy szegénysége megzavarja fényűzésünket, hogy gyengédsége megmozgassa érzéketlen szívünket. Ha mindennap szakítunk egy kis időt, amikor csendben együttvagyunk Istennel, akkor megőrizhetjük lelkünket; megőrizhetjük szabadságunkat a fogyasztói szemlélet pusztító banalitásától, a reklám harsogásától, az üres szavak áradatától, a pletykák és a hangoskodás elborító hullámaitól.

Mária megőrizte – így mondja az evangélium – mindezeket a dolgokat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. Melyek voltak „mindezek a dolgok”? Örömek és fájdalmak: egyfelől Jézus születése, József szerelme, a pásztorok látogatása, a világosságban ragyogó éjszaka. Másfelől viszont: a bizonytalan jövő, az otthon hiánya, „mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7); az elutasítottság csalódottsága; az a csalódás, hogy Jézusnak egy istállóban kellett megszületnie. Remények és aggodalmak, világosság és sötétség: ezek a dolgok töltötték el Mária szívét. És ő mit tett? Elgondolkodott rajtuk, vagyis felidézte őket szívében Istennel együtt. Semmit sem tartott meg magának, nem zárkózott magányba, nem fojtott semmit keserűségébe, hanem mindent Istenhez vitt. Így őrzött. Istenre bízva őrzött meg: nem engedte, hogy az élet a félelem, a csüggedés vagy a babona zsákmányává váljék, nem zárkózott magába, nem felejteni akart, hanem mindent belevitt az Istennel folytatott párbeszédbe. Isten pedig, aki szívén hord minket, jön, hogy belakja életünket.

Íme, ezek Isten anyjának titkai: megőrizni csendben, és Istenhez vinni. Az evangélium azzal fejezi be, hogy ez az ő szívében történt. A szív arra hív, hogy a személy, az érzelmek, az élet középpontjára tekintsünk. Mi, úton lévő keresztények is az év elején érezzük annak szükségét, hogy újra induljunk a középpontból, hogy magunk mögött hagyjuk a múlt terheit, és újrakezdjük utunkat azzal, ami számít. Íme, ma itt áll előttünk a kezdőpont: Isten anyja. Mert Mária olyan, amilyennek Isten akar minket, amilyennek Egyházát akarja: gyengéd, alázatos anya, tárgyakban szegény, szeretetben gazdag, mentes a bűntől, egységben Jézussal, megőrzi Istent a szívében és a felebarátot az életben. Az újrainduláshoz nézzünk az anyára! Szívében az Egyház szíve dobog! A mai ünnep azt üzeni nekünk: ahhoz, hogy előre tudjunk haladni, először hátra kell lépnünk: a jászoltól kell újrakezdenünk, az anyától, aki Istent tartja karjában.

A Mária-tisztelet nem spirituális illendőség, hanem a keresztény élet igénye. Ha az anyára tekintünk, bátorítást kapunk, hogy dobjuk el a felesleges limlomokat, és keressük újra azt, ami számít. Az anya ajándéka, minden anyának és minden nőnek az ajándéka rendkívül értékes az Egyháznak, amely maga is anya és nő. Míg a férfi hajlamos arra, hogy eszméket gyártson, és azokat erőltesse, a nő, az anya tud megőrizni, szívében összekapcsolni, életre kelteni. Mert a hit nem szűkíthető eszmékre vagy tanokra, szükségünk van – mindnyájunknak – egy anyai szívre, mely képes őrizni Isten gyengédségét és hallgatni a férfi szívverését. Az anya, Istennek az emberiségre írt szerzői aláírása, őrizze meg ezt az évet, és vigye el Fiának békéjét a szívekbe, a szívünkbe, és a világba! Arra hívlak most titeket, hogy egyszerűen, mint az ő gyermekei köszöntsük őt úgy, ahogyan az efezusi keresztények püspökeik előtt: „Isten szent anyja!” Mondjuk háromszor, szívből, mindnyájan együtt, rá tekintve [az oltár melletti Mária-szobor felé fordulva]: „Isten szent anyja!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír