A Szentatya augusztus 11-én a déli Angelus elimádkozásakor először a virrasztásról szóló jézusi tanításról elmélkedett, utána pedig a genfi egyezmények hetvenedik évfordulójáról emlékezett meg.

Ferenc pápa lefordított beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangéliumi szakaszban (vö. Lk 12,32–48) Jézus állandó virrasztásra szólítja fel tanítványait. Miért? Hogy észrevegyék Isten átvonulását életükön, Isten ugyanis állandóan átvonul az életen. Jézus azt is megmondja, miképpen virrasszunk: „Legyetek készen, felövezett derékkal és meggyújtott lámpással” (Lk 12,35). Így kell tehát várakozni. Mindenekelőtt „felövezett derékkal”: ez a kép az útrakész zarándok magatartására utal. Nem szabad megtelepedni kényelmes és biztonságos helyeken, hanem késznek kell lennünk a ráhagyatkozásra, az egyszerű nyitottságra, rábízva magunkat Isten átvonulására életünkön, Isten akaratára, aki vezet bennünket a következő cél felé. Az Úr mindig velünk jár, és sokszor kézen fogva kísér, vezet bennünket, hogy ne hibázzunk ezen az oly nehéz úton.

Az Istenben bízók tudják ugyanis, hogy a hívő élet nem statikus, hanem dinamikus! A hívő élet folyamatos úton lét, mindig új szakaszok felé indulás, melyeket maga az Úr mutat meg nap nap után. Mert ő a meglepetések Ura, az újdonságok Ura, de az igazi újdonságoké!

Az első teendő – „a derék felövezése” – után az is feladatunk, hogy a „lámpást meggyújtva” tartsuk, hogy be tudjuk világítani az éjszaka sötétjét. Vagyis hiteles és érett hittel kell élnünk, mely képes megvilágítani az élet sok „éjszakáját”. Ismerjük, mit jelent ez, mindnyájan átmentünk lelki éjszakákon. A hit lámpása megkívánja, hogy állandóan tápláljuk a Jézussal való találkozással, amikor szív a szívvel találkozik az imában és Jézus szavának hallgatásában.

Megismétlem, amit sokszor mondtam már nektek: mindig vigyetek magatokkal – a zsebetekben, a táskátokban – egy kis evangéliumot, hogy olvasgassátok. Ez találkozás Jézussal, Jézus szavával!

A Jézussal – az imában és az ő szavában – való találkozásnak ez a lámpása azért bízatott ránk, hogy mindenki javára szolgáljon: vagyis senki sem zárkózhat magába saját üdvösségének bizonyosságában, másokkal nem törődve. Képzelgés azt hinni, hogy valaki képes önmagától megvilágosodni.

Nem lehetséges! Képzelgés! Az igazi hit megnyitja a szívet a felebarát előtt, és a testvérekkel, főleg a szükséget szenvedőkkel való közösségvállalásra indít.

És Jézus, hogy megértesse velünk ezt a magatartást, elmondja a szolgákról szóló példázatot, akik a menyegzőről hazafelé tartó uruk érkezésére várnak (Lk 12,36–40). Jézus ezáltal a virrasztás egyik további szempontjára világít rá: késznek kell lennünk az Úrral való végső és végérvényes találkozásra. Valamennyien találkozni fogunk vele! Valamennyiünk számára elérkezik a találkozás napja! Mindenkinek megvan a saját dátuma a végérvényes találkozásra! Azt mondja az Úr: „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál! […] És ha az éjszaka közepén vagy napkelte előtt érkezik is, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!” (Lk 12,37–38).

E szavakkal az Úr emlékeztet bennünket arra, hogy az élet út az örökkévalóság felé; ezért feladatunk, hogy kamatoztassuk összes tehetségünket, de nem szabad elfelejtenünk, hogy „nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14).

Ebből a szempontból minden pillanat értékessé válik, s ezért a menny után vágyakozva kell ezen a földön élnünk és cselekednünk: két lábbal állva a földön, járva a földön, dolgozva a földön, jót cselekedve a földön, de szívünkkel a mennyre vágyakozva.

Mi nem tudjuk igazán felfogni, miben is áll ez a rendkívüli öröm, Jézus azonban megsejteti velünk a szolgáit hazaérkezésekor még ébren találó úr hasonlatával: „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik” (Lk 12,37). A mennyország örök öröme így mutatkozik meg: a helyzet megfordul, és már nem a szolgák fogják – vagyis nem mi fogjuk – szolgálni Istent, hanem maga Isten áll majd szolgálatunkba. És Jézus már mostantól ezt teszi: Jézus imádkozik értünk, Jézus néz minket és kéri az Atyát értünk, Jézus már most szolgál bennünket, ő a mi szolgánk. Ez lesz majd a végérvényes öröm! Amikor az irgalomban gazdag Atyával való végső találkozásra gondolunk, ez reménnyel tölt el bennünket, és arra ösztönöz, hogy állandóan törekedjünk megszentelődni, s egy igazságosabb és testvériesebb világot építeni.

Szűz Mária az ő anyai közbenjárásával támogassa eme törekvésünket!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Holnapra esik a genfi egyezmények hetvenedik évfordulója, melyek fontos nemzetközi jogi eszközök: határt szabnak az erőszak alkalmazásának, háborús időszakban a civilek és a foglyok védelmét szolgálják. Ez az évforduló ébressze rá mind jobban az államokat annak nélkülözhetetlen szükségességére, hogy védeni kell a fegyveres konfliktusoktól szenvedő emberek életét és méltóságát. Mindenkinek be kell tartania a nemzetközi humanitárius jog által emelt korlátokat, védeni kell a fegyvertelen lakosságot és a polgári élet struktúráit, különösen a kórházakat, az iskolákat, az istentiszteleti helyeket, a menekülttáborokat. És ne felejtsük el, hogy a háború és a terrorizmus mindig súlyos veszteséget jelent az egész emberiség számára. Az emberiség nagy vereségét jelentik!

Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és más országokból jött zarándokok: köszöntöm a családokat, az egyházközségi csoportokat, a társulatokat!

Ma is sok fiatal van itt. Szeretettel köszöntelek benneteket! Külön is köszöntöm a saccolongói és a creolai tinédzsereket, a veronai ifjúságpasztorációs csoportot, valamint a cittadellai fiatalokat.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátására!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír