Február 8-án a szentatya a keresztény remény közösségi jellegéről elmélkedett a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Múlt héten, szerdán, láthattuk, hogy Szent Pál a Tesszalonikaiaknak írt első levelében arra buzdította a hívőket, hogy maradjanak szilárdak a feltámadás reményében (vö. 1Tessz 5,4–11). Ezt a szép kifejezést használta: „mindig az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17). Ehhez kapcsolódóan az apostol arra is rámutat, hogy a keresztény reménynek nemcsak egyéni, személyes vonatkozása, hanem közösségi, egyházi vonatkozása is van. Mindannyian reménykedünk, külön-külön, de együttesen is van reményünk.

Ezért Pál kiszélesíti a szemhatárt, ráirányítja a figyelmet a keresztény közösséget alkotó összes valóságra: azt kéri a hívőktől, hogy imádkozzanak egymásért és segítsék egymást. Segítenünk kell egymást! De nemcsak szükségeinkben, a mindennapi élet oly sok szükségében, hanem a reményben is segítenünk kell egymást, a reményben is támogatnunk kell egymást. Nem véletlen, hogy elsőként azokra utal, akikre a vezetés feladatát, a pásztori kormányzást bízták. Elsődlegesen az ő feladatuk, hogy táplálják a reményt, de nem azért, mintha különbek lennének másoknál, hanem a képességeiket jóval meghaladó isteni szolgálat jegyében. Ennek érdekében nagy szükségük van arra, hogy tiszteletet, megértést, jó szándékú támogatást kapjanak mindenkitől.

Azután azokra a testvérekre irányítja a figyelmet, akik leginkább ki vannak téve annak a veszélynek, hogy elveszítik reményüket, hogy kétségbeesnek. Mindig hallunk olyan emberekről, akik kétségbeesnek, és csúnya dolgokat tesznek… A kétségbeesés sok csúnya dologra készteti őket. Azokról van szó, akik elcsüggedtek, akik gyengék, akik összeroskadtak az élet és bűneik súlya alatt, és nem képesek talpra állni. Ilyen helyzetekben az egész Egyház közelségének és meleg szeretetének még erősebbnek kell lennie. Együttérzésnek, hamisítatlan compassiónak kell eltöltenie minket, ez pedig nem puszta szánakozást jelent: a compassio jelentése con-passio, vagyis együttszenvedés másokkal: odamegyek a szenvedőhöz, megszólítom, megsimogatom, de őszintén, szívből. Ez az együttérzés azzal, akinek bátorításra és vigasztalásra van szüksége. Ez rendkívül fontos: a keresztény remény sosem mondhat le az igazi és konkrét szeretetről. Maga a népek apostola mondja szívével kezében a Rómaiaknak írt levelében: „Nekünk, akik erősek vagyunk – akiknek van hitünk, reményünk, vagy nem küzdünk sok nehézséggel –, kötelességünk, hogy hordozzuk a gyengék erőtlenségét, és ne a magunk tetszését keressük” (Róm 15,1). Hordozni, hordozni a többiek gyengeségeit.

Ez a tanúságtétel azután nem marad a keresztény közösség határain belül, hanem egész erejével megjelenik kívül is, a társadalmi, polgári környezetben, mint felhívás arra, hogy ne falakat emeljünk, hanem hidakat építsünk, hogy a rosszat ne viszonozzuk rosszal, hogy a rosszat jóval győzzük le, a sértést megbocsátással – egy keresztény sosem mondhatja: „ezért még megfizetsz!”; soha, ez nem keresztény magatartás! –, a sértést megbocsátással győzzük le, és békében éljünk mindenkivel. Ilyen az Egyház! És ez az, amit végbevisz a keresztény remény, amikor magára veszi a szeretet erős, s mégis gyengéd vonásait.

Ebből megérthetjük, hogy nem tanulhatunk meg egyedül remélni. Senki sem tanul meg remélni egyedül. Nem lehetséges! A reménynek, hogy táplálkozzon, mindenképpen szüksége van egy „testre”, amelynek tagjai egymást támogatják és éltetik. Ez pedig azt jelenti, hogy ha remélünk, az azért lehetséges, mert sok fivérünk és nővérünk megtanított remélni minket, és elevenen tartották reményünket. Köztük pedig kiemelkednek a kicsinyek, a szegények, az egyszerűek, a kirekesztettek. Igen, mert nem ismeri a reményt az, aki bezárkózik a maga jólétébe: az ilyen csak a jólétében reménykedik, de ez nem remény: viszonylagos biztonság; nem ismeri a reményt az, aki bezárkózik a maga megelégedettségébe, aki mindig gondtalannak érzi magát… Azok képesek a reményre, akiket nap mint nap megpróbáltatás ér, akik bizonytalanságban élnek, és megtapasztalják határaikat. Ezek azok a testvéreink, akik a legszebb, legerősebb tanúságot teszik, mert szilárdak maradnak az Úrra hagyatkozásban, és annak tudatában élnek, hogy a szomorúságon, az elnyomáson és az elkerülhetetlen halálon túl az utolsó szó az Úré lesz, és ez a szó az irgalmasság, az élet és a béke szava lesz. Aki remél, az reméli, hogy egy napon majd meghallja ezt a mondatot: „Jöjj, jöjj hozzám, fivérem; jöjj, jöjj hozzám, nővérem, mindörökre!”

Kedves barátaim, ha – miként mondtuk – a remény természetes lakóhelye egy szolidáris „test”, a keresztény remény esetében ez a test az Egyház, ennek a reménynek az éltető lehelete, lelke pedig a Szentlélek. A Szentlélek nélkül nem lehet remélni. Ezért hív tehát Pál apostol arra, hogy szüntelenül hívjuk őt. Ha nem könnyű hinni, még kevésbé könnyű remélni. Nehezebb remélni, mint hinni; nehezebb. De amikor a Szentlélek a szívünkben lakik, ő az, aki megérteti velünk, hogy nem szabad félnünk, az Úr közel van és gondja van ránk; ő az, aki – egyfajta örök pünkösdben – a remény élő jelévé alakítja közösségeinket az emberiség családja számára.
Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír