A szentatya szeptember 7-én délután a bogotái Simón Bolívar Parkban mutatta be első szentmiséjét, amelyben főképpen a békéért és az igazságosságért imádkoztak a hívek. A szentbeszédet teljes terjedelmében közöljük.

Az evangélista emlékeztet minket, hogy az első tanítványok meghívása a Genezáreti-tó partján történt, ott, ahol összesereglettek az emberek, hogy egy nekik irányt mutató és őket megvilágosító hangot hallgassanak; ez ugyanaz a hely, ahol a halászok befejezik fáradságos napjaikat, melyek során megélhetésük megteremtésére törekszenek, hogy szükséget nem szenvedő, méltóságteljes és boldog életet éljenek. Ez az egyetlen alkalom Lukács evangéliumában, amikor Jézus az ún. Galileai-tengernél prédikál. A nyílt tengernél a munka remélt eredményessége összemosódik a hasztalan erőfeszítések keltette csalódottsággal. Egy ősi keresztény értelmezés szerint a tenger azt a mérhetetlen nagy területet is jelenti, ahol minden nép együtt él. Erős hullámzása és sötétsége miatt a tenger végül mindarra utal, ami az emberi létezést fenyegeti, és aminek van hatalma elpusztítani azt.

Hasonló kifejezéseket használunk tömegek megjelölésére: tengernyi tömeg, hömpölygő emberáradat. Azon a napon Jézus háta mögött a tenger van, előtte pedig a népsokaság, mely követte őt, mert ismerte megrendülését az emberi fájdalmon… ismerte az ő igaz, mély és biztos szavait. Mindannyian azért jönnek, hogy hallgassák őt. Jézus beszédében van valami különleges, ami senkit sem hagy érzéketlenül; szavának szíveket megtérítő, terveket és elképzeléseket megváltoztató hatalma van. Ez tettekkel alátámasztott szó, nem íróasztalnál született végkövetkezetés vagy a nép fájdalmától távoli, hideg megjegyzés, és ezért olyan szó, amely a part biztonságát és a tenger törékenységét egyaránt szolgálja.

Ez a szeretett város, Bogotá, és ez a gyönyörű ország, Kolumbia, sokban hasonlít az evangéliumban bemutatott emberi léthelyzethez. Olyan embertömegek vannak itt, akik életadó szóra szomjaznak, olyanra, amely megvilágítja fényével az emberek erőfeszítéseit, és rávilágít az emberi létezés értelmére és szépségére. A férfiaknak és nőknek, gyermekeknek és időseknek ez a sokasága elképzelhetetlenül termékeny földön lakik, mely mindenkit képes lenne eltartani. De itt is, miként a világ más részein a sűrű sötétség különféle formái fenyegetik és teszik tönkre az életet: az igazságtalanság és a szociális egyenlőtlenség sötétsége; az egyéni és csoportérdek korrupciós sötétsége, mely önző és féktelen módon felemészti azt, aminek mindenki javát kellene szolgálnia; az emberi élet megvetésének sötétsége, mely nap mint nap szedi áldozatait ártatlan emberek sokaságából, kiknek vére az égre kiált; a bosszúszomj és a gyűlölet sötétsége, mely emberi vérrel szennyezi be azok kezét, akik maguk szolgáltatnak igazságot; azok sötétsége, akik közömbösek a sok-sok ártatlan áldozat fájdalmával szemben. Mindezeket a sötét felhőket Jézus eloszlatja és elűzi parancsával, melyet Péter hajójában ad: „Evezz a mélyre!” (Lk 5,4).



Végeláthatatlan vitákba bonyolódhatunk, ha megpróbáljuk számba venni sikertelen kísérleteinket és hasztalan próbálkozásainkat; de Péterhez hasonlóan tudjuk, mit jelent megtapasztalni az eredmény nélküli munkát. Ez a nemzet is megismerte ezt, amikor hat éven át, a kezdeti időszakban, tizenhat elnöke volt, és drágán fizetett megosztottságáért („la patria boba” [ostoba haza]); a Kolumbiában élő Egyház is tapasztalatot szerzett a hasztalan és eredménytelen lelkipásztori munkáról…, de Péterhez hasonlóan tudunk bízni az Úrban, akinek szava ott is termékenységet fakaszt, ahol az emberi sötétség elzárkózása eredménytelenné tesz megannyi erőfeszítést és igyekezetet. Péter az az ember, aki határozottan elfogadja Jézus hívását, mindent elhagy, és követi őt, hogy új halásszá változzon át, akinek az a küldetése, hogy testvéreit Isten országába vezesse, ahol az élet teljessé és boldoggá válik.

De a parancs, hogy vesse ki a hálót, nem csak Simon Péternek szólt; a mélyvízre kellett eveznie, miként azoknak is, akik hazátokban elsőként ismerték fel, mi a sürgetőbb feladat, akik békét és életet szolgáló kezdeményezéseket tettek. A hálók kivetése felelősséggel jár. Bogotában és Kolumbiában hatalmas létszámú közösség járja útját, mely arra hivatott, hogy mindenkit egységbe fogó, erős hálóvá váljon, hogy az emberi élet védelmén és gondozásán fáradozzon, különösen, amikor a legtörékenyebb és legsebezhetőbb életekről van szó: az anyaméhben, a kisgyermekkorban, az időskorban, fogyatékos állapotban és társadalmi kirekesztettségben. A Bogotában és Kolumbiában élő emberek sokasága is valódi élő, igaz és testvéri közösségekké válhatnak, ha hallgatják és befogadják Isten szavát. Ezek közül az evangelizált emberek közül sok tanítvánnyá vált férfi és nő adódhat, akik valóban szabad szívvel követni tudják Jézust; olyan férfiak és nők, akik képesek szeretni az életet annak minden szakaszában, képesek tisztelni és előmozdítani azt.

És az apostolokhoz hasonlóan nekünk is hívnunk kell egymást, jeleznünk kell egymásnak, ahogy a halászok szokták, ismét testvérnek kell tekintenünk egymást, társnak, útitársnak kell tartanunk egymást ebben a közös vállalkozásban, amelyet hazának hívunk. Bogotá és Kolumbia egyszerre part, tó, mélyvíz, város, melyen áthaladt és áthalad Jézus, hogy felkínálja jelenlétét és hatékony szavát, hogy kivezessen a sötétségből és elvezessen minket a világosságra és az életre. Hívnunk kell a többieket, mindenkit, hogy senki se maradjon kiszolgáltatva a viharnak, fel kell vennünk a hajóba az összes családot, ezek ugyanis az élet szentélyei; teret kell adnunk a közjónak, felülemelkedve a fösvény vagy részleges érdekeken, fel kell karolnunk a legelesettebbeket, síkra szállva jogaik érvényesítése mellett.

Péter megtapasztalja a maga kicsinységét, megtapasztalja Jézus szavának és cselekvésének nagyságát; Péter megismeri saját törékenységét, lelkesedését és kishitűségét, ahogyan mi is ismerjük azt, ahogyan ismeri azt népetek erőszak és megosztottság közt zajló történelme, amely nem mindig talált minket készen arra, hogy osztozzunk a hajóban, a viharban, a szerencsétlenségekben. De ahogyan Simonnal tette, Jézus arra hív minket is, hogy evezzünk a mélyre, arra ösztönöz, hogy osztozzunk a kockázatban – ne féljetek együtt kockáztatni! –, arra hív minket, hogy mondjunk le önzésünkről, és kövessük őt, hogy hagyjuk el félelmeinket, melyek nem Istentől származnak, hagyjuk el rettegéseinket, melyek megbénítanak és késleltetnek minket abban a sürgető feladatban, hogy a béke építői, az élet előmozdítói legyünk. „Evezz a mélyre”, mondja Jézus, a tanítványok pedig jeleznek egymásnak, hogy mindannyian egybegyűljenek a hajóban. Legyen így e nép életében is!


Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír