Vasárnap déli beszédében, március 26-án a szentatya a szentmise evangéliuma kapcsán azt hangsúlyozta, hogy Jézus a mi látásunkat is szeretné visszaadni, képessé tud tenni minket úgy látni a világot, ahogyan ő látja. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A negyvennapos előkészület mai, negyedik vasárnapján az evangélium középpontjában Jézus és egy születésétől fogva vak ember áll (vö. Jn 9,1–41). Krisztus visszaadja látását, egyfajta jelképes szertartással hajtja végre ezt a csodát: először összekeveri a földet a nyállal, azt a vak szemére keni; aztán pedig meghagyja neki, hogy menjen, és mosakodjon meg Siloám tavában. Az az ember pedig elmegy, megmosdik, és visszanyeri látását. Születésétől vak volt. Ezzel a csodával Jézus a világ világosságaként tárja fel magát, a világ világosságaként tárja fel magát nekünk is. A születésétől vak ember valamennyiünket képvisel, akik arra teremtettünk, hogy megismerjük Istent, de akik a bűnt miatt olyanok vagyunk, mint a vakok, és új fényre van szükségünk. Mindannyiunknak új fényre van szüksége: a hit fényére, amelyet Jézus megadott nekünk. Az evangéliumban szereplő vak ugyanis a látását visszanyerve megnyílik Krisztus misztériumára is. Jézus megkérdezi tőle: „Hiszel az Emberfiában?” (Jn 9,35). „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” – válaszol a meggyógyított vak (Jn 9,36). „Már láttad, aki veled beszél, ő az” (Jn 9,37). „Hiszek, Uram!”, és leborult Jézus előtt.

Ez az esemény arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk hitünkről, a Krisztusba, az Isten Fiába vetett hitünkről, ugyanakkor a keresztségre, a hit első szentségére is utal. A keresztség ugyanis az a szentség, amely által a „világra jövünk”, a vízből és Szentlélekből való újjászületés által, ahogyan a vakon születettel is történt, akinek megnyíltak szemei, miután megmosdott Siloám tavának vizében. A vakon született és aztán meggyógyult ember minket jelképez, amikor nem vesszük észre, hogy Jézus a világosság, ő „a világ világossága”, amikor másfelé tekintünk, amikor kisebb fényecskékre bízzuk magunkat, amikor sötétben tapogatózunk. Az, hogy ennek a vaknak nincs neve, segít minket, hogy felismerjük arcunkat és nevünket az ő történetében. A keresztségben mi is „megvilágosodottá” váltunk Krisztus által, vagyis arra kaptunk meghívást, hogy a világosság fiaiként éljünk. Ahhoz pedig, hogy a világosság fiaiként éljünk, gyökeresen meg kell változtatnunk gondolkodásmódunkat, képessé kell válnunk arra, hogy Istentől kapott értékrend alapján ítéljük meg az embereket és a dolgokat. A keresztség szentsége ugyanis megkívánja azt a döntést, hogy a világosság fiaiként élünk és a világosságban járunk. Ha most megkérdezném tőletek: „Hiszitek, hogy Jézus az Isten Fia? Hiszitek, hogy meg tudja változtatni szíveteket? Hiszitek, hogy képessé tud tenni titeket úgy látni a világot, ahogyan ő látja, nem úgy, ahogyan mi látjuk? Hiszitek, hogy ő a világosság, és az igazi világosságot adja nekünk?” Mit válaszolnátok? Mindenki a szíve mélyén válaszoljon!

Mit jelent az, hogy mienk az igazi világosság? Mit jelent a világosságban járni? Mindenekelőtt azt jelenti, hogy elhagyjuk a hamis fényeket: a másokkal szembeni előítélet hideg lidércfényét, mert az előítélet eltorzítja a valóságot, és ellenszenvvel tölt el minket azokkal szemben, akiket irgalom nélkül megítélünk és ellentmondást nem tűrően elítélünk. Ez mindennapi kenyerünk! Amikor fecsegünk másokról, akkor nem a világosságban járunk, akkor sötétben járunk! Egy másik hamis fény, mert csábító és kétes, a személyes érdek fénye: amikor az embereket és a dolgokat a saját hasznunk, a saját kedvünk, a saját hírnevünk alapján ítéljük meg, akkor nem a kapcsolatokban és a helyzetekben rejlő igazságot ragadjuk meg. Ha csak személyes érdekünket követjük, akkor sötétben járunk!

A Szent Szűz, aki elsőként fogadta be Jézust, a világ világosságát, nyerje el nekünk a kegyelmet, hogy e negyven nap során ismét befogadjuk a hit világosságát, hogy felfedezzük a keresztség felbecsülhetetlen értékét, melyet mindannyian megkaptunk. És ez az új megvilágosodás alakítsa át magatartásunkat és cselekvésünket, hogy mi is – a magunk szegénységében és kicsinységében – Krisztus egy-egy fénysugarának hordozói lehessünk!

A szentatya szavai az Angelus elmondása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap Almeríában (Spanyolországban) boldoggá avatták José Álvarez-Benavides y de la Torrét, valamint száztizennégy vértanútársát. Ezek a papok, szerzetesek és világi hívők hősies tanúságtevői voltak Krisztusnak és az ő békéről és testvéri kiengesztelődésről szóló evangéliumának. Példamutatásuk és közbenjárásuk támogassák az Egyház a melletti elkötelezettségét, hogy a szeretet civilizációját építi.

Köszöntelek mindnyájatokat, akik Rómából, Olaszországból és más országokból érkeztetek. Külön is köszöntöm a Córdobából (Spanyolországból) jött zarándokokat, a párizsi Saint-Jean de Passy iskola diákjait, a Loretóból, Quartu Sant’Elenából, Rendéből, Maioriból, Poggiomarinóból jött hívőket, valamint a milánói Romana-Vittoria esperesi kerületből jött fiatalokat. És ha már Milánónál tartunk: szeretnék köszönetet mondani a bíboros érseknek és Milánó egész lakosságának a tegnapi meleg fogadtatásért. Tényleg otthon éreztem magam nálatok, és ez mindenkire érvényes: hívőkre, nem hívőkre egyaránt! Szívből köszönöm, kedves milánóiak, és hadd mondjak valamit: meggyőződhettem, hogy valóban igaz, amit mondanak: „Milánóban az emberek szívüket tenyerükön nyújtva várnak!”

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír