Május 25-én tartott katekézisében Ferenc pápa az imádságról mint az irgalmasság forrásáról elmélkedett az igazságtalan bíróról és az özvegyasszonyról szóló jézusi példabeszéd alapján.
A Szentatya katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az imént hallott evangéliumi példabeszéd (vö. Lk 18,1–8) fontos tanítást tartalmaz: „Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Tehát nem elég hébe-hóba imádkozni, nem elég csak akkor, amikor kedvem támad. Nem, Jézus azt mondja, hogy „mindenkor kell imádkozni, belefáradás nélkül”. Az özvegy és a bíró példáját hozza.
A bíró hatalommal rendelkező személyiség, akinek ítéleteket kell hoznia Mózes törvénye alapján. Ezért a bibliai hagyomány előírta, hogy a bírók istenfélő, hitelre méltó, pártatlan és feddhetetlen emberek legyenek (vö. Kiv 18,21). Ezzel ellentétben ez a bíró „nem félte Istent, és senkitől sem tartott” (Lk 18,2). Igazságtalan bíró volt, gátlástalan, aki nem törődött a törvénnyel, hanem saját érdekét nézve azt tette, amit akart. Felkeresi őt egy özvegyasszony, és kéri, hogy szolgáltasson neki igazságot. Az özvegyasszonyok, az árvákkal és idegenekkel együtt, a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai voltak. Törvény által biztosított jogaikat könnyen semmibe lehetett venni, hiszen mivel egyedülálló és védtelen emberek voltak, nehezen tudtak jogaiknak érvényt szerezni. Látunk tehát egy szegény özvegyet, egymagában, senki sem állt a pártjára, semmibe vehették, megtehették, hogy nem szolgáltatnak neki igazságot. Ugyanígy az árva, a külföldi, a bevándorló: abban az időben igen súlyos volt ez a probléma. A bíró közönyével szemben az özvegy egyetlen fegyveréhez nyúl: megállás nélkül zaklatja, követeli, hogy szolgáltasson neki igazságot. És éppen ezzel az állhatatosságával eléri célját. A bíró ugyanis egy idő után meghallgatja, de nem azért, mert irgalomra gyulladt volna, nem is a lelkiismerete szólalt meg, hanem egyszerűen engedett: „mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide örökké, és ne zaklasson” (Lk 18,5).
Jézus két következtetést von le ebből a példabeszédből: ha az özvegyasszonynak sikerült elérnie folytonos tolakodásával, hogy a tisztességtelen bíró engedjen, mennyivel inkább fog Isten, aki jó és igazságos Atya, „igazságot szolgáltatni választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak”; és nem „várakoztatja meg őket”, hanem „késlekedés nélkül” cselekszik (Lk 18,7–8).
Ezért Jézus arra buzdít, hogy „belefáradás nélkül” imádkozzunk. Mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor elfáradunk és elcsüggedünk, főleg, amikor imánk hatástalannak tűnik. Jézus azonban biztosít minket: a tisztességtelen bíróval szemben Isten késlekedés nélkül meghallgatja gyermekeit, még ha ez nem jelenti is azt, hogy akkor és úgy teszi, amikor és ahogy mi szeretnénk. Az ima nem varázspálca! Az ima segít megőrizni Istenbe vetett hitünket, rábízni magunkat akkor is, amikor nem értjük az ő akaratát. Ebben maga Jézus ad példát nekünk, aki sokat imádkozott! A Zsidóknak írt levél arra emlékeztet minket, hogy ő „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és istenfélelméért meghallgatásra talált” (Zsid 5,7). Első hallásra ez a kijelentés valószínűtlennek tűnik, hiszen Jézus kereszthalált halt. Mégis a Zsidóknak írt levél nem téved: Isten valóban megmentette Jézust a haláltól azáltal, hogy teljes győzelmet adott neki a halál felett, de az ennek eléréséhez vezető út éppen magán a halálon át vezetett! Az utalás a könyörgésre, melyet Isten meghallgatott, Jézusnak azt az imáját juttatja eszünkbe, amelyet a Getszemáni-kertben mondott. Jézuson szorongás vesz erőt, és kéri az Atyát, hogy szabadítsa meg a szenvedés keserű kelyhétől, de imáját átjárja az Atya iránti bizalom, és fenntartás nélkül rábízza magát az ő akaratára: „De ne úgy legyen – mondja Jézus –, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Az imádság tárgya háttérbe szorul; ami mindenekelőtt számít, az az Atyával való kapcsolat. Ezt műveli az ima: átalakítja vágyunkat és Isten akarata szerintivé formálja, bármi legyen is az, mert aki imádkozik, az elsősorban az Istennel való egységre vágyik, aki irgalmas szeretet.
A példabeszéd egy kérdéssel fejeződik be: „De amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Ez a kérdés mindannyiunk számára figyelmeztetés: nem szabad abbahagynunk az imádságot, még ha nem is kapunk rá választ! Az imádság őrzi meg ugyanis a hitet, nélküle a hit meginog! Kérjünk az Úrtól olyan hitet, amely szüntelen, állhatatos imává válik, mint a példabeszéd özvegyasszonyáé, olyan hitet, amely az Úr eljövetele utáni vágyból táplálkozik. Az imádságban pedig megtapasztaljuk Isten könyörületét, aki irgalmas szeretettel teli Atyaként jön gyermekei elé.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatikáni Rádió olasz szerkesztősége
Magyar Kurír
Kommentáld!