December 12-én este hat órakor a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a Guadalupei Boldogságos Szűz Máriának, Mexikó, Amerika és a Fülöp-szigetek védőszentjének tiszteletére.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Lelkem magasztalja az Úr nagyságát, és szívem ujjong Istenemben, az én megmentőmben, mert jósággal tekintett szolgálója kicsinységére” (Lk 1,46–48). Így kezdődik a Magnificat éneke, és általa Mária „az evangélium első pedagógusává” válik (CELAM: Pueblai dokumentum, 290): emlékeztet bennünket az atyáinknak tett ígéretekre, és arra hív, hogy énekeljük az Úr irgalmasságát.

Mária megtanítja nekünk, hogy a küldetés és a remény művészetében nincs szükség sok szóra és programra. Módszere rendkívül egyszerű: ment és énekelt.

Mária ment

Az evangélium így mutatja be őt az angyali üdvözlet után. Sietve – de nem aggódva – ment Erzsébet háza felé, hogy kísérje őt terhessége utolsó szakaszában; sietve ment Jézus felé, amikor elfogyott a bor a lakodalomban; és az évek múlásától már őszülő hajjal ment a Golgota felé, hogy ott álljon a kereszt lábánál: a sötétség és a fájdalom eme küszöbénél nem tűnt el, nem fordult vissza, hanem ment, hogy ott legyen.

Ment a Tepeyacra, hogy elkísérje Juan Diegót, és ma is járja a kontinenst, amikor egy festményen vagy szentképen, egy gyertyán vagy érmén, egy rózsafüzéren vagy üdvözlégyen keresztül belép egy házba, egy börtöncellába, egy kórterembe, egy idősotthonba, egy iskolába, egy rehabilitációs intézetbe…, hogy azt mondja: „Hát nem vagyok én itt, a te anyád?” (Nican Mopohua, 119). Mindenki másnál jobban ismerte, mit jelent közel lenni valakihez. Olyan asszony, aki anyai tapintattal és gyengédséggel jár, egymás után bogozza ki az általunk okozott megannyi bonyodalom csomóit, és megtanítja, hogy a viharok között is talpon maradjunk.

Mária iskolájában megtanulunk úton lenni, hogy elérkezzünk oda, ahol lennünk kell: sok ember életének lábánál, akik elveszítették reményüket, vagy akiket megfosztottak reményüktől.

Mária iskolájában megtanuljuk, hogy a várost és a városnegyedeket ne mágikus megoldások, ne azonnali válaszok és eredmények papucsában járjuk; ne egy hamis haladás képzelgő ígéreteivel, amely csak egyetlen dolgot ér el szép lassan, azt, hogy kisajátítja kulturális és családi identitásunkat, kiüresíti a népeinket fenntartó élettartalmat, s ezt azzal az önhitt szándékkal teszi, hogy egy egyedüli és egyforma gondolkodásmódot vezessen be.

Mária iskolájában megtanuljuk járni a várost, és tápláljuk szívünket a kontinens sokszínű kulturális gazdagságával. Amikor pedig képesek vagyunk meghallani azt az elrejtett szívet, mely ott dobog népeinkben, és amely – látható hamu alatt lobogó lángocskaként – őrzi érzékét Isten és az ő transzcendenciája iránt, őrzi az élet szentségét, a teremtett világ tiszteletét, a szolidaritás kötelékeit, a helyes élet művészetének örömét, a képességet az örömre és felhőtlen ünneplésre, akkor megértjük, milyen is Amerika mélye (vö. Találkozó CELAM vezető bizottságával, Kolumbia, 2017. szeptember 7.).

Mária ment és Mária énekelt

Mária megy, és örömmel telve énekli a csodákat, melyeket az Úr tett szolgálójának kicsinységével. Lépésével, jó anyaként, énekre késztet másokat, hangot ad sokaknak, akik valamiképpen azt érezték, hogy nem tudnak énekelni. Megadja a szót Jánosnak, aki ugrándozni kezd anyja méhében, megadja a szót Erzsébetnek, aki áldani kezdi őt, megadja a szót az agg Simeonnak, jövendölésre és álmodásra készteti őt, tanítja az Igét, hogy kigügyögje első szavait.

Mária iskolájában megtanuljuk, hogy életét nem az jellemzi, hogy ő játssza a főszerepet, hanem annak képessége, hogy másokat tegyen főszereplővé. Bátorít, beszélni tanít, és főleg a merész hit és a remény megélésére biztat. Ily módon áttűnik rajta az Úr arca, aki úgy mutatja meg hatalmát, hogy részvételre hív és egybehív élő templomának építésére. Így tett Juan Diegóval, a kis indiánnal, és sokan másokkal, akiket kiemelt a névtelenségből, szót adott nekik, megismertette velük arcát és történetét, és főszereplőjévé tette üdvösségtörténelmünknek. Az Úr nem keresi önzően a tapsot vagy a világ csodálatát. Dicsősége abban áll, hogy gyermekeit teszi a teremtés főszereplőivé. Mária anyai szívvel próbálja felemelni mindazokat és próbálja visszaadni méltóságukat mindazoknak, akiket különböző okokból kifolyólag és különböző körülmények között teljesen magukra hagytak és elfelejtettek.

Mária iskolájában megtanuljuk, mit jelent főszereplőnek lenni: nem kell megalázni, bántalmazni, megbélyegezni vagy kinevetni másokat, hogy értékesnek vagy fontosnak érezzük magunkat; nem kell fizikai vagy lelki erőszakhoz folyamodni, hogy biztonságban vagy védettnek érezzük magunkat. Olyan főszerep ez, amely nem fél a gyengédségtől és a simogatástól, és amely tudja, hogy legjobb arca a szolgálat. Az ő iskolájában megtanuljuk, mit jelent igazi főszerepet vállalni: méltósággal felruházni minden elesettet, és ezt az isteni szeretet mindenható erejével tenni, s ez Isten megígért irgalmasságának ellenállhatatlan ereje.

Máriában az Úr ellenáll annak a kísértésnek, hogy a megfélemlítés és a hatalom erejének, a hangosabban kiáltónak adjon főszerepet, vagy hogy hazugságon és manipuláción keresztül juttassa érvényre akaratát. Máriával az Úr megvédi a hívőket attól, hogy megkeményítsék szívüket, és megadja nekik, hogy állandóan megismerhessék a szolidaritás megújult és megújító erejét, és képesek legyenek meghallani Isten szívdobogását népünk férfi és nő tagjainak szívében.

Mária, „az evangélium pedagógusa” bejárta és végigénekelte kontinensünket, és így, a Guadalupei Szűzről nem csak úgy emlékezünk meg, mint őslakos, spanyol, hispán vagy afroamerikai nőről. Ő egyszerűen latin-amerikai: egy termékeny és nagylelkű föld anyja, akiben valamiképpen mindnyájan magunkra ismerhetünk, főszerepet játszva Isten családja szent templomának építésében.

Latin-amerikai gyermek és testvér, félelem nélkül járj és énekelj, amint édesanyád tette!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír