Június 21-én a genfi Ökumenikus Központ Visser‘t Hooft terme adott otthont a délutáni ökumenikus találkozónak az Egyházak Világtanácsa alapításának hetvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen, amelyen a Szentatya is részt vett, egynapos genfi látogatása során.

Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves fivéreim és nővéreim!

Örülök, hogy találkozhatunk, és köszönöm a kedves fogadtatást! Különösen is hálás vagyok Tisztelendő Dr. Olav Fykse Tveit főtitkár és Dr. Agnes Abuom moderátor szavaiért, és amiért meghívtak az Egyházak Ökumenikus Tanácsa alapításának hetvenedik évfordulója alkalmából.

Biblikusan gondolkodva a hetven év egy kerek időszakra, az isteni áldás jelére utal. De a hetven olyan szám is, amely eszünkbe juttat két híres újszövetségi szakaszt. Az elsőben az Úr megparancsolta, hogy bocsássunk meg egymásnak, de nem csak hétszer, hanem „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22). A szám nyilvánvalóan nem mennyiségre utal, hanem minőségi horizontot nyit: nem méricskéli az igazságosságot, hanem végtelenre tárja a mérhetetlen, korlátlanul megbocsátani képes szeretet mércéjét. Ez a szeretet az, mely vitákban telt századok után lehetővé teszi, hogy testvérekként együtt legyünk, egymással kiengesztelődve és hálásan Istennek, a mi Atyánknak.

Azoknak is köszönhető, hogy itt lehetünk, akik előttünk jártak az úton, akik a megbocsátás útját választották, és mindent megtettek, hogy megfeleljenek az Úr akaratának: hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Jézus határozott kívánsága által ösztönözve nem engedték, hogy a viták összegabalyodott csomói féken tartsák őket, hanem volt bátorságuk messzebbre tekinteni, hinni az egységben, és átlépni a gyanú és a félelem korlátain. Igaz, amit az egyik ókori szerző, a hitben atyánk kijelentett: „Amennyiben a szeretetnek tényleg sikerül legyőznie a félelmet, és az szeretetté alakul, akkor felfedezzük majd, hogy ami megment, az épp az egység” (Nüsszai Szent Gergely: Tizenöt homília az Énekek énekéről). Azon sok keresztény hitének, szeretetének és reményének vagyunk kedvezményezettjei, akiknek az evangélium fegyvertelen erejével volt bátorságuk megváltoztatni a történelem irányát, azon történelemét, amely oda vezetett, hogy bizalmatlanok legyünk egymással, idegenkedjünk egymástól, a folyamatos szétaprózódás ördögi spirálját követve. A Szentléleknek, az ökumenizmus ihletőjének és vezetőjének köszönhetően az irány megváltozott, és egy annyira új, mint ősi út jelöltetett ki eltörölhetetlenül: a kiengesztelődött közösség útja azon testvériség látható kinyilvánulása felé, amely már most egyesíti a keresztényeket.

A hetvenes szám egy második evangéliumi kapcsolódási pontot is kíván. Azokra a tanítványokra utal, akiket nyilvános működése során Jézus misszióba küldött (vö. Lk 10,1), és akikről a keresztény keleten a liturgiában is megemlékeznek. E tanítványok száma azoknak az ismeretlen nemzeteknek a számára utal, akiket a Szentírás első könyve felsorol (vö. Ter 10). Mit sugall ez nekünk? Hogy a misszió az összes népre irányul, és hogy minden tanítványnak – hogy tanítványnak mondhassa magát – apostollá, misszionáriussá kell válnia. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa annak az ökumenikus mozgalomnak az eszközeként született, amelyet a misszióra való erős felszólítás hívott életre: hogyan evangelizálhatnának a keresztények, ha egymás között megosztottak? Ez a sürgető kérdés jelöli ki még mindig utunk irányát és fordítja le az Úr arra irányuló imáját, hogy egységben legyünk, és így „a világ higgyen” (Jn 17,21).

Engedjétek meg nekem, kedves fivéreim és nővéreim, hogy egy aggodalmamat is kifejezzem az egység érdekében végzett munkátokért mondott, szívből jövő köszönet mellett. Ez az aggodalom abból a benyomásból fakad, hogy az egységre törekvés és a misszió már nem kapcsolódnak olyan szorosan egymáshoz, mint kezdetben. Pedig a missziós megbízatást, mely több a diakóniánál és az emberi fejlődés előmozdításánál, nem szabad sem elfelejteni, sem kiüresíteni. Önazonosságunkhoz tartozik. Az evangélium hirdetése a föld végső határáig keresztény voltunk lényegi része. Nyilvánvaló, hogy a misszió megvalósításának módja eltér korok és helyek szerint, és hogy azon – sajnos elterjedt – kísértéssel ellentétben, hogy világi logikát követve ráerőltessük magunkat másokra, emlékeznünk kell, hogy Krisztus Egyháza vonzás által növekszik.

Miben áll ez a vonzerő? Biztosan nem a gondolatainkban, a stratégiáinkban vagy programjainkban: Jézus Krisztusnak nem egy megegyezésgyűjtemény révén fogunk hinni, és Isten népe nem fokozható le egy nem kormányzati szervezet rangjára. Nem! Az egész vonzerő abban a felséges ajándékban rejlik, mely meghódította Pál apostolt: „Megismerni [Krisztust], feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való közösséget” (Fil 3,10). Ez a mi egyetlen dicsekvésünk: „Isten dicsőségének megismerése Krisztus arcán” (2Kor 4,6), melyet az éltető Lélek adott nekünk. Ez az a kincs, amelyet nekünk, törékeny cserépedényeknek (vö. 2Kor 4,7) fel kell kínálnunk e szeretett és meggyötört világnak. Nem leszünk hűek a ránk bízott küldetéshez, ha leszűkítjük ezt a kincset egy pusztán immanens, a pillanatnyi divathoz alkalmazható humanizmus értékére. És rossz őrzői leszünk, ha csak megőrizni akarjuk, és a földbe rejtjük, mert félünk a világ kihívásaival szembenézni (vö. Mt 25,25).

Az, amire valóban szükségünk van: egy új evangelizáló lendület. Olyan népnek kell lennünk, amely megéli és megosztja az evangélium örömét, amely dicsőíti az Urat és szolgálja a testvéreket, azzal a lelkülettel, mely ég a vágytól, hogy a jóság és a szépség korábban nem ismert horizontjait nyissa meg azok előtt, akik még nem kapták meg azt a kegyelmet, hogy valóban megismerjék Jézust. Meggyőződésem, hogy ha növekszik a misszionáriusi lendület, növekedni fog a köztünk lévő egység is. Amint a kezdeti időkben a prédikálás jelezte az Egyház tavaszát, úgy az evangelizáció fogja jelezni egy új ökumenikus tavasz virágzását. Mint a kezdeti időkben, gyűljünk közösen a Mester köré, az se baj, ha szégyenkezünk állandó habozásaink miatt, és mondjuk neki Péterrel: „Uram, kihez mennénk? Neked örök életet adó igéid vannak” (Jn 6,68).

Kedves fivéreim és nővéreim! Személyesen kívántam részt venni a tanács évfordulójának megünneplésén azért is, hogy hangsúlyozzam a Katolikus Egyház elkötelezettségét az ökumenizmus ügye mellett, és hogy bátorítsam az együttműködést a tanács tagegyházaival és az ökumenikus partnerekkel. Ennek kapcsán én is szeretnék egy kicsit elidőzni az erre a napra választott mottónál: Járni – imádkozni – együtt dolgozni.

Járni: igen, de mi felé? A mondottak alapján kettős mozgást szeretnék javasolni: befelé és kifelé. Befelé, hogy állandóan a központ felé forduljunk, hogy szőlővesszőknek ismerjük fel magunkat az egyetlen szőlőtőn, aki Jézus (vö. Jn 15,1–8). Nem hozunk gyümölcsöt, ha nem segítjük egymás abban, hogy egységben maradjunk ővele. Kifelé, a sokféle mai egzisztenciális periféria felé, hogy együtt elvigyük az evangélium gyógyító kegyelmét a szenvedő emberiségnek. Feltehetjük magunknak a kérdést, valóban haladunk-e előre, vagy szavakban az Úr elé visszük-e testvéreinket, és tényleg szívünkben hordozzuk-e őket, vagy pedig távol vannak valós érdekeinktől. Azt is megkérdezhetjük magunktól, hogy úton levésünk visszatérés saját menetelésünkhöz vagy meggyőződéses menés a világba, hogy odavigyük az Urat.

Imádkozni: az imádságban sem tudunk egymagunk előrehaladni, miként az úton járásban sem, mert Isten kegyelme ahelyett, hogy az egyén mértéke szerint szeletekre osztódna, harmóniaszerűen terjed szét az egymást szerető hívők között. Amikor azt mondjuk, „Mi Atyánk”, visszhangzik bennünk gyermekségünk, de az is, hogy testvérek vagyunk. Az imádság az ökumenizmus oxigénje. Imádság nélkül a közösség fulladozik, és nem halad előre, mert megakadályozzuk a Lélek szelét abban, hogy előrevigye. Kérdezzük meg magunktól: mennyit imádkozunk egymásért? Az Úr imádkozott azért, ahogy egyek legyünk. Utánozzuk-e őt?

Együtt dolgozni: Ezzel kapcsolatban szeretném kiemelni, hogy a Katolikus Egyház elismeri annak a munkának a különös fontosságát, amelyet a Hit és Egyházszervezet Bizottság végez, és szeretne továbbra is hozzájárulni ahhoz, magasan képzett teológusok részvételével. Azzal, hogy a Hit és Egyházszervezet az Egyház közös vízióját keresi, és hogy erkölcsi és etikai kérdések vizsgálatát végzi, az ökumenikus kihívás neuralgikus pontjait érinti. Hasonlóképpen, a tevékeny jelenlét a Missziói és Evangelizációs Bizottságban, az együttműködés a Vallásközi Párbeszéd és Együttműködés Hivatalával, legutóbb a békére nevelés fontos témájáról, az ökumenikus imahét szövegeinek közös előkészítése és más hasonló közös munkák szilárd és dicséretes együttműködés lényegi elemei. Továbbá nagyra értékelem a Bosseyi Ökumenikus Intézet nélkülözhetetlen szerepét pasztorális és oktatási vezetők fiatal nemzedékeinek ökumenikus képzésében sok keresztény egyház és felekezet számára az egész világon. A Katolikus Egyház sok év óta együttműködik ebben az oktató tevékenységben egy katolikus professzor jelenlétével a fakultáson, és minden évben örömömre szolgál üdvözölni azoknak a hallgatóknak a csoportját, akik tanulmányi látogatásra érkeznek Rómába. Szeretném megemlíteni, mint az „ökumenikus egymásra találás” jó jelét, a teremtett világgal való törődés világnapjához való növekvő csatlakozást.

Ezen túl, a tipikusan egyházi munkának van egy jól ismert szinonimája: diakónia. Ez az az út, amelyen a Mestert követnünk kell, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). A tanács tagegyházainak sokszínű és szorgalmas szolgálatának emblematikus kifejeződése az „igazságosság és béke zarándoklat”. Az evangélium hitelességét teszi próbára az a mód, ahogyan a keresztények válaszolnak mindazok kiáltására, akik a föld minden szögletében igazságtalanul áldozatává válnak a kirekesztés tragikus növekedésének, mely szegénységet szül és konfliktusokhoz vezet. A szegények egyre jobban kirekesztettek, nincs kenyerük, munkájuk, jövőjük, míg a gazdagok egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak. Érezzük, hogy kérdőre von minket a szenvedő emberek sírása, és ébredjen bennünk együttérzés, mert „a keresztény ember programja a látó szív” (XVI. Benedek: Deus caritas est enciklika, 31). Lássuk meg, amit konkrétan meg lehet tenni ahelyett, hogy a lehetetlen miatt csüggednénk! Nézzünk azon sok fivérünkre és nővérünkre is, akik a világ sok részén, kivált a Közel-Keleten, azért szenvednek, mert keresztények! Legyünk közel hozzájuk! Arra is emlékezzünk, hogy ökumenikus utunkat megelőzte és kísérte egy már megvalósult ökumenizmus, a vér ökumenizmusa, mely előrehaladásra biztat minket!

Bátorítsuk egymást annak a kísértésnek legyőzésére, hogy bizonyos kulturális paradigmákat abszolutizáljunk és részleges érdekek magunkon való eluralkodását engedjük. Segítsük a jó szándékú embereket, hogy nagyobb teret tudjanak adni olyan helyzeteknek és eseményeknek, melyek az emberiség számos részét érintik, de amelyek túlságosan kis szerepet kapnak a tömegtájékoztatásban! Nem lehetünk érdektelenek, és nyugtalanítania kell minket, amikor egyes keresztények közömbösnek mutatkoznak a bajban lévő emberek iránt! Még szomorúbb mindazoknak a meggyőződése, akik azt hiszik, hogy saját javaik a feléjük irányuló különleges isteni szeretet puszta jelei, ahelyett, hogy meghívásnak tartanák arra, hogy az emberiség családját és a teremtett világ védelmét felelősen szolgálják. A felebarát iránti szeretetről, minden felebarátunk iránti szeretetről, az Úr, az emberiség irgalmas szamaritánusa (vö. Lk 10,29–37) meg fog kérdezni minket (vö. Mt 25,31–46). Tegyük fel hát magunknak a kérdést: mit tudunk tenni együtt? Ha egy szolgálat lehetséges, miért nem tervezzük meg együtt és végezzük együtt, hogy elkezdhessük megtapasztalni a szorosabb testvériséget a konkrét szeretet gyakorlásában?

Kedves fivéreim és nővéreim, ismét kifejezem nektek szívélyes köszönetemet. Segítsük egymást együtt járni, imádkozni és dolgozni, hogy Isten segítségével az egység növekedjen és a világ higgyen! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír